Török áfium

Európa álszent, hazudik Törökországnak, hazudik önmagának. Az EU-nak azzal, hogy most igent mondott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére Ankarával, sikerült elodáznia az alapvető kérdések megválaszolását. Kitolhatók-e Európa határai, és ha igen, akkor meddig, keveredhet-e egy formációban a két civilizáció anélkül, hogy az ne borítaná fel az anyatestben nagykeservesen kialakuló egyensúlyokat és így tovább. Hiszen a népességnövekedés terén két évtizeden belül Törökország utoléri és meghaladja Németországot, a szavazatsúlyokat tekintve pedig vezető pozícióba kerülne az unió szerveiben. Jó lenne-e, ha Európa például a bizonytalan sorsú Irakkal (és az egész Közel-Kelettel) lenne határos? Persze lehet rá igent mondani, de akkor ezt nyíltan, célként kell megfogalmazni, és ezt a politikát meg kell népszavaztatni. A képmutatást a nemzetközi terrorfenyegetettség világában fontos hídszerepre, Törökország NATO-tagságára – kis abszurd: ha ez érv lenne, akkor az USA vagy Kanada is lehetne EU-tag – való hivatkozás sem tudja leplezni. Hiszen a kedden hajnalban megszületett döntés után az unió felelős vezetői rögtön azzal nyugtatgatták a közvéleményt: a tárgyalások megkezdése még nem jelent tényleges EU-tagságot, akár 10–15 évig is elhúzódhatnak, és nem is kell eredményre vezetniük. Nem is fogalmaztak meg reális belépési horizontot, mint Horvátország esetében. Ebből a legnaivabbak is csak azt a következtetetést vonhatták le, hogy a hivatalos hamuka ellenére azért baj lehet ezzel a török csatlakozással.

Az álszentség következő lépcsője: az EU fennen hangoztatja, a tárgyalások megkezdését minden esetben szigorú, pontosan rögzített, így számonkérhető kritériumokhoz köti, a gazdaságtól kezdve a jogalkotáson át az emberi jogok tiszteletben tartásáig. A Mečiar-éra idején, amikor Szlovákiát kizárták az európai integrációs folyamatból, nálunk mind a gazdaság, mind az emberi jogok területén összehasonlíthatatlanul jobb volt a helyzet, mint most Törökországban (bár akkor ezt főleg mi, magyarok nem így éreztük). Azt senki nem vonja kétségbe, hogy pillanatnyilag a török gazdasági növekedés rendkívül dinamikus, meg azt sem, hogy Ankara lényeges változásokat eszközölt jogrendjében, az általános emberi jogok tekintetében is megpróbált Európához felzárkózni. Ez mind tény – papíron. Hogy mi van a gyakorlatban, arról a kurd falvakban tessék informálódni, nem pedig Erdogan kormányfőnél. Ne beszéljenek ott demokráciáról, szólásszabadságról, ahol egy írót üldözni lehet azért, mert kimondja azt, amit egész Európa vall: a törökök az első világháborúban népirtást követtek el az örmények ellen. Vagyis: a 25 külügyminiszter nem szakmai, hanem csak (aktuál)politikai döntést hozott.

Politikusok gyakran érvelnek oly módon, csak két rossz közül lehetett választani, s hitük szerint ők a kisebbik rossz mellett döntöttek. Most azért különleges a helyzet, mert nincs ember, aki megmondja, melyik a kisebbik rossz. Hiszen mind a török csatlakozás mellett, mind az ellene kardoskodók tudnak józan, logikus, igaz érveket felsorakoztatni. Az egyedüli tisztességes dolog az lett volna, ha nem engednek az USA által is megtámogatott ankarai zsarolásnak, és elhalasztják a döntést. Még akkor is, ha ez nem lett volna könnyű, és komoly következményei lehettek volna.