Tollbeszéd

Ha igen, csak bejelenteni szeretném, hogy énrám abszolút módon lehet számítani; hogy a magam részéről egyemberként máris megalakultam, a nevem mostantól M. P. Petíciós és Polgári Kör, telefonszámom a régi, jelem a csörgősipka, és sejtjeim is vannak, orvosilag igazoltan jóindulatúak. E demokratikus kezdeményezés meg én olyanok vagyunk, mint a sziámi ikrek, el nem vagyunk választhatóak... Eddigi soraim nyilván jelzik: a mai helyzet számunkra, a humortól sem ódzkodó zsurnaliszták részére egyszerűen földi paradicsom. Téma, mint a pelyva, kedvünkre válogathatunk, bármikor kinyitjuk a teletextet vagy bárhol fölütjük a lapokat, nincs olyan bekezdés, amelyet ne lehetne öt perc alatt poénnal toldani. Ezt a választások körötti időszakot az isten is nekünk teremtette. Ez a fütykös egyik, örömteli vége. E fustély másik végén viszont ott a felismerés: ha a szépelgést kerülendő s egyben tárgyilagosságot bizonyítandó, tisztességesen az őszinte véleményét írja meg az újságíró – eközben nekifeszül egy-egy prominens, ám az oktalanságok sorát elkövető személynek –, akkor a címzett holdudvarában (szlovákiai magyar viszonylatban) egyből besorolják őt a rosszak s mellőzendők, kinyírandók közé. Ugyanis abban a „demokratikus” táborban és annak vezérsátrában nincs annyi korrektség, hogy elfogadja az őszinte bírálatot, hiszen újabban nemcsak a nyelvvel, gerincességgel kell dokumentálni a magyarságot, hanem kokárdával és nemzeti színekből varrt kampánysállal!...

Hogy miről is van szó? Adott egy szókimondásra hajlamos újságírói szándék, hogy a politikusok balfogásait egyenes szóval és olykor humorral fűszerezve pellengérre állítsa. A zsurnaliszta mindenkori dolga ugyanis, hogy aktuális történésekre reagáljon – függetlenül attól, kormányzati vagy ellenzéki oldalról érkező hírről van szó. (Esetünkben akár az MKP avagy a Híd háza táján tapasztaltakról.) Régóta vallom, hogy a pártatlanul őszinte szó nem bántó, hanem segítő szándékú. Kiváltképp csipetnyi humorral sózva. Hiszen az ilyen vélemény nem a címzett ellenzéke, hanem pusztán tükre az ostobaságnak, az elvakultságnak, a szemellenzős akarnokságnak, mindennek, ami csípi a szemünket. A nyílt beszéd és a humor nyilai a kisember szemszögéből közelítenek a témához; az újságírónak pedig az a dolga, hogy láttassa mindazt, ami az egyszerű ember számára meghökkentő és dilemmát okoz, amire a kisember is azt mondja: nem lehet igaz! Tudniillik nyugodtan kimondható: az ostobaság, a kizárólagosság, az acsarnok törtetés, az oktondi heccelődés párt- és rendszersemleges. Csakhogy mára, tájainkon, már a kisemberből is kétféle van: kampánysálas és anélküli, jó magyar és becsehelt, hithű és áruló. Újabb súlyos kérdés hát: melyik kisember látószögéből nézzük és mutassuk meg a világot? A válasz adott: a tollbeszéddel magunkat adjuk, az évek óta formált s hordott újságírói énünket, nem törődve kormányváltásokkal, kimondva a véleményünket, hogy aztán bármelyik olvasó szembesülhessen vele. Eldöntve, képes-e azonosulni vele, vagy sem...

Persze, ma még bizonytalan, hogy az új koalíció és benne a Híd hogyan reagál majd egy-egy (iróniával spékelt) írásra, de annyi remélhető, hogy tisztelik a szókimondást és humoruk is marad ahhoz, hogy elviseljék az őket ért kritikát. Például épp azért, hogy rájuk pártszínekben se vonatkozhassék a szentencia: a polgári engedetlenség elengedhetetlen feltétele a feltétel nélküli polgári engedelmesség.