Tolerancia és alázat

Az elmúlt húsz hónap alatt múlt hét elejéig hatszor ültünk a férjemmel a járási kórház ügyeletének folyosóján, ugyanis különböző súlyosságú baleseteket szenvedtünk. A férjemre rázuhant egy vaskapu, ezzel kezdődött, de volt a kisfiam tornán lezajló balesete miatt is elsősegélyes élményünk, és bizony mentő is vitt be, amikor kismamaként lezuhantam a lépcsőről. Most csak a bokám tört el, pont a kórházban, aznap délután, ugyanis elcsúsztam a vizes padlón. 

Amikor az ügyeletes sebész bejelentette, hogy ez a boka egyik csontjának törése, ami a röntgenen látszik, nagy levegőt vettem, és megvontam a vállam. Hogy jó, akkor most ez van. Gipsz, vérhígító. Fájdalmaim voltam, vettem be arra alkalmas gyógyszert. Felfogtam, mivel fog ez most megint járni. Megtettük azokat az intézkedéseket, amikre szükség volt, hiszen a kislányom napközbeni ellátására nem maradhattam egyedül. 

Nem volt bennem az önsajnálat egy szikrája sem. Egyszerűen nincs miért. Ez egy múló állapot, ami több pihenést igényel, erre pedig valószínűleg amúgy is szükségem van, szóval: min is kellene aggódnom?! Mankóval elbicegek, ahova kell, a férjem a sofőröm, így dolgozni is tudok. Mondjuk a takarítást és a főzést el kell engednem, de ez sem akkora teher nekem, mint annak, aki átvette. 

Az elsősegélyen egy fiatal anyuka szemtelenül beelőzött a sorban – mint kiderült: az ujját ütötte meg, a várakozással töltött egy órát folyamatos, hangos nyafogással töltötte. Nem tetszett neki, hogy várni kell, hogy betört fejű emberek vannak a folyosón, hogy súlyos beteg bácsit toltak el előttünk, mintha azt várta volna, ezen a helyen kávét szolgálnak fel, és manikűrt készítenek. Nem értettem, hogy egy kórház folyosóján mikor lett elfogadott a rikácsolás, de azt bizonyosan állíthatom, senkire sincs jó hatással. 

A lányunkat egy éve műtötték az idegsebészeten, a koponyájából vágtak ki csontdarabokat. Brutális volt, mindannyiunknak. Mégis, ha visszagondolok, az osztályon nekünk volt a legegyszerűbb dolgunk, nekem és neki. Tudtam ugyanis, hogy ha ezen túljutunk, hazamegyünk, és a kicsi felépül, fejlődni fog, és lassan minden átélt fájdalom emléke csitul majd. 

A sok beteg gyerek között, az osztályon mégsem siránkozott senki, nem nyafogtak a kicsik, sem a nagyok. Minden anya, apa, gyerek tette a dolgát, oldotta, amit kell, senki sem zavarta a többieket. Toleránsak voltak – egy olyan osztályon, ahol a fájdalom szinte elviselhetetlen, és a folyosó falai gyermekek halálos diagnózisait árasztják. 

Azok a megélések ott, a kórházi osztályon végighallgatott emberi történetek a mai napig minden nap elősodródnak belőlem. Néha azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, vajon az az egyéves kisfiú, akinek az anyukája a folyosón rótta vele a köröket, élhet-e még. S amikor ennek a súlya belém hasít, valahogy értelmetlennek látom a bokatörés miatti stresszt. Vagy a siránkozást az elsősegélyen várakozással töltött idő miatt. S bizony nehéz megértenem, hogy bármilyen más felnőtt miért nem fogja fel, hogy a sürgősségi betegellátás nem csak rólunk szól. 

Az ember fájdalomküszöbe az élete során változik, azt tapasztalom – vagy az is lehet, hogy egyszerűen nagyobb alázattal tudjuk viselni azt. Már aki.