Tévutak és trágyadombok

Az utóbbi évtizedek valóban példátlan mélységű krízise az államokat egészen elképesztő mértékű költekezésre kényszerítette, mondhatni mesterségesen próbálták berúgni a gazdaság köhögő, akadozó motorját. A berúgás, más értelemben, eddig csak a bankoknak sikerült, hiszen a pénzesőtől megrészegülve újra bőkezűen osztogatják munkatársaiknak a bónuszokat, a csillagászati prémiumokat. A most felhalmozott állami adóssághegyek terhe pedig akár évtizedekig nyomhatja a polgárok vállát; a kormányok jobb esetben a rövidesen felgyorsuló inflációtól várják a pénzhegyek lankás dombokká történő szelídülését, rosszabb esetben viszont a rohamosan elöregedő lakosság nyugdíjellátását kezdik el farigcsálni.

Szlovákia a maga alacsonyabb bérszínvonalával, korszerű autó- és tévégyáraival, viszonylag képzett munkaerejével (a többség nem a trencséni diplomagyárban koptatta a padot), a közös európai fizetőeszközével az átlagosnál gyorsabban állhat újra emelkedő pályára. Persze, elégedettségre semmi okunk, ugyanis tavaly szinte az összes nemzetközi, az államok versenyképességét mérő listán hátrább csúsztunk. A gazdasági kilátásokkal foglalkozó egyik minapi pozsonyi konferencián Róbert Kičina, a Szlovák Vállalkozói Szövetség vezetője tételesen sorolta fel a gondokat: „a gyengén teljesítő bíróságok, a magas és bonyolult járulékok, az áttekinthetetlen törvénykezés és növekvő korrupció rontja a hazai vállalkozói környezetet.“ A problémát az jelenti, hogy a tavaszi parlamenti választásokból nagy valószínűséggel újra a Smer kerülhet ki győztesen. Az a párt, amelyik lehetővé tette, hogy egy bizonyos Štefan Harabín basáskodjon a bíróságok fölött, az a párt, amelyik nevéhez a sorozatban elbaltázott és korrupcióval körüllengett tenderek kötődnek, amelyik a vállalkozásokat elbizonytalanító törvényeket fogadtatja el, s végezetül az a politikai képződmény, amelyik egyetlen épkézláb reformot sem volt képes kivitelezni az elmúlt négy évben.

Vagyis a vállalkozói szövetség által felsorolt gyenge pontjainkra a közeljövőben sem lelünk orvosságot. Ez esetben búcsút inthetünk a korábbi gazdasági szárnyalásnak, marad az évi 2-2,5 százalékos, növekedésnek mondott döcögés, ami túl kevés ahhoz, hogy újra apadjon az állástalanok hosszasan kígyózó sora. Ha ez a forgatókönyv válik valóra, akkor jöhet a tartós tévút, azaz a négy éven át tartó vergődés, az állam eladósodása, az adórendszer szétzilálása, a terhek növelése, végül elterelő hadműveletként a nemzetiségi (ál)problémák melegen tartása. Vagy ahogyan Eugen Jurzyca neves közgazdász fogalmazta meg lapunknak adott interjújában: „Robert Fico a Smerért és önmagáért harcol, nem Szlovákiáért.” Talán ideje volna az „elromlott a teherautóm hidraulikája” elnevezésű és bevált performansz ötletét folytatva további trágyadombokkal körbehatárolni mozgásterét.