Testemen a jel, mely belém égett…

Az ember első körben a szüleitől tanul, a családban szocializálódik. Nálunk valahogy nem volt olyan „csoda” a tetoválás (az, hogy én is szeretnék), ugyanis édesapámnak és édesanyámnak is van. Két kérése volt édesanyámnak: az egyik, hogy az elsővel várjam meg a 18. életévemet, és jól gondoljam át, hogy mit szeretnék, mert levakarni már nem lehet a „bélyeget”. A másik pedig, hogy a nyakamra és a kézfejemre ne tetováltassak, tudjam eltakarni, mert sosem lehet tudni. Tizenkilenc múltam, amikor az első felkerült a kezemre, a jelentésébe belefoglalva a családomat és az egyik összetartó erejének szimbólumát. Mostanra már azon emberek közé tartozom, akik nem egy és nem kettő „varrással” rendelkeznek, s talán már nem is ez alapján ítélkeznek felettem, azonban volt idő, mikor… 

A tetoválás kultúrája nagyon sokrétű, lehet ezt ésszel és ész nélkül is csinálni, nevezhetjük puszta divatnak vagy épp életstílusnak. Egy adott mű történeteket mesélhet, a másik csak jól néz ki, a harmadikba a tetoválóművész a szívét és a lelkét is beleteheti. Kifejezhetjük lázadásunkat a rendszer és különböző ideológiák ellen, úgy nyilváníthatunk véleményt, hogy meg sem szólalunk. S ez csak néhány röpke gondolat, ami a „felelős” tetováltatás felé tereli az embert, mert – ha tetszik, ha nem – alapjaiban meghatározza a mindennapokat a különböző színtereken (egyértelműen nem szerencsés olyan szimbólumokat villogtatni, amelyek ellenszenvet és gyűlöletet keltenek másokban). 

Az első tetoválásom óta eltelt egy évtized, s mostanra már a kézfejemre is került egy kis minta. Viszont pályakezdő koromban a hosszú ujjú ing alatt is kiszúrták egy állásinterjún, hogy tintás a bőröm. Megkérdezték, hogy azzal ott mit tudunk csinálni… Nem tudtam mást mondani, mintsem, hogy eltakarni, eltüntetni már nem. A későbbiekben még egyszer felemlegették a tetoválásokat rövid pályafutásom során, de hát nincs mit tenni, vannak ilyen emberek is. Pályakezdőként azonban az ember zokon veszi, hisz még nem is csinált semmit, nem mutatta meg, mit tud, vagy mit se, de már ott egy hiba, ami épp az aktuális vezetőnek nem tetszik (s ez a jövőben sem nagyon fog változni, ha valakinek nem tetszik, meg fogja szólni). Talán a kezdetek kezdetén nem is úgy fogjuk fel mindezt, hogy egyik fülön be, másikon ki, mert próbáljuk bontogatni a szárnyainkat az élet keserű viharában. 

De mit is jelent az, hogy „kulturált keretek” között? Mindenkinek mást, s ezért olyan nehéz erről beszélni. Valaki a feje tetejétől a talpáig szeretné beborítani a testét mintákkal. Egyesek néhány egyedi tetoválással beérik, mások tucatnyi portréval díszítik testüket. Ez egyfajta szubjektív dolog, mindenkinek mást jelent a kulturált keret, ezért nem lehet mércét húzni. Ezen a dolgon is csak az elfogadás segíthet, amit manapság nagyon sokat emlegetünk. Sok más téma mellett eltörpül a tetoválás, azonban saját tapasztalatból kiindulva nem irigylem a mai fiatalokat, hisz bármikor vékony jégre tévedhetnek az első próbálkozásoknál.