Tényleg perverz. Fehéren-feketén a Porgy-vitáról

Az alaphír nem látszott botrányosnak. Annyi volt, hogy az Operaház bemutatja Gershwin Porgy és Bess című operáját. A kultúrbotrány akkor tört ki, amikor valaki felfedezte: Budapesten fehér énekesekkel adják elő a darabot.

Ördög és pokol! Budapesten fehérek énekelnek! Ki hallott már ilyet?

Nem, ez nyilván túlzás, ennyire azért nem black poweres errefelé senki, a darab színrevitelének viszont van egy, a jogörökösök által megfogalmazott kitétele: a szerepeket feketéknek kell játszaniuk. Az Operában pedig nem vették figyelembe a kitételt. Ókovács Szilveszter operafőnök aztán határozott huszárvágással oldotta meg a problémát: aláíratta a fehér, magyar szereplőkkel, hogy nekik bizony identitásuk fontos eleme az afroamerikaiság. Az ellencsapás késett kicsit, néhány napja érkezett az Indexen, ahol egy meglehetősen ismeretlen karibi fekete művésznő közölte hosszú levélben: csúnya és elfogadhatatlan rasszizmus Ókovácsék húzása. Ha ebben nem is volt igaza a művésznőnek, a címbe is kitett sora telitalálat. „Egyszerűen perverz, ha egy fehér színész afroamerikainak vallja magát”. Valóban az. Csupán arra lennék kíváncsi, hogy ha kicserélgetnénk az alanyokat, mekkora lenne a felháborodás művelt, progresszív körökben. Persze tudom. Nagy. Vegyük például ezt: „Egyszerűen perverz, ha egy férfi nőnek vallja magát”. Utóbbi eset persze valóban előfordul a valóságban: ha kevesen is, de vannak polgártársaink, akiknek tényleg idegen és kényelmetlen az a test és azok a nemi jellegek, amelyeket születésükkor a természettől kaptak. Rájuk hivatkozva mindenesetre a liberális progresszió, amely feltétlenül újabb és újabb elnyomott kisebbségeket akar találni, hogy aztán felszabadíthassa őket, hatalmas légvárat épített. Az identitáspolitika templomát. Hozzá krédót, amely tagadja az objektív valóságot, amely azt mondja, hogy az vagy, amit magadról állítasz. Ha valaki hermafrodita, leszbikus műanyag rózsaszín csillámpóninak érzi magát, akkor ő az is. Legyinthetnénk persze a problémára, ha ez az eszmei áramlat nem lépne fel kötelező erővel, a világ több pontján, ráadásul máris sikeresen.

Ha nem akarná törvényileg is szabályozni, hogy az embernek kötelessége legyen Tisztelt Hermafrodita, Leszbikus, Műanyag Csillámpóni! megszólítással élni mondjuk egy levél megfogalmazásakor (máskülönben, mondjuk egy Tisztelt Uram!-mal, gyűlöletbűnt követ el a megfogalmazó). De akarja.

Ókovácsék erre elkérték az Identitás 001-es gépkarabélyt és jól irányzott sorozatot engedtek az identitáspolitika alapjaiba. Bizony, a kisebbségek elnyomása elleni jogos küzdelemből kinőtt szörny mára ilyen fegyvert kovácsolt, ám mint látjuk, az elsülhet fordítva is. Mondja csak bárki, hogy fehér magyarok nem érezhetik magukat feketének! S ha annak érzik magukat, akkor ugye azt kötelező is elfogadni.
Már akinek. Ha józan eszünk van, természetesen ne fogadjuk el. De ne csak Ókovácsék húzását: az egész ideológiát vessük a szemétre. Legyen egyértelmű: ahogy egyetlen emberi tudomány van, úgy a kultúra is egy. Sokszínű, de emberi. A rasszizmus elleni jogos és fontos küzdelem célja épp az kell, hogy legyen: ne legyen hátrány senkinek a származása, ha van teljesítménye, csupán a háttere, rassza, vallása miatt ne vághassák el az érvényesüléstől. Teljesen mindegy, ki milyen származású, minek érzi magát magánemberként, ha egyébként jól énekel egy szerepet. A nagy, világszinten megfogalmazott, univerzális tiltások amúgy is értelmetlenek. A problémák lokálisan jelentkeznek, s az adott kontextusban értelmezhetők. Ahogy a rájuk adott válaszok is.

Amikor a nyolcvanas években a csak feketék-előírást megfogalmazták a Porgy és Bess jogörökösei (nem, nem a szerző fogalmazta meg), még akár lehetett is fontos üzenete ennek. Amerikában.

Magyarországon meg nyilvánvalóan semmi értelme: itt ugyanis nem azért nincs elég fekete operaénekes, mert elnyomják a feketéket, hanem mert nálunk hagyományosan nem nagyon élnek feketék. Ahhoz mindenesetre kevesen, hogy soraikból kikerüljön tizennégy jó operaénekes. A származást, bőrszínt, identitást a teljesítmény elé helyező szemlélet ennek ellenére hódít: leszbikus szervezetek tiltakoznak, ha nem leszbikus színésznő vállal leszbikus szerepet, elvitatják fehér emberek jogát, hogy mondjuk bluest zenéljenek… Merthogy az „a feketéké”. Eljutottunk oda, hogy a magukat legprogresszívebbnek tartók állítanak tilalomfákat faji alapon, nemcsak helyi szinten, valós helyi problémákra válaszul, hanem univerzális tiltásként. A szabadságot ezért a konzervatívoknak kell megvédeniük – lokálisan, de világszerte

.
Amúgy persze a szerződéseket be kell tartani.

Ha egy darabban csak feketék játszhatnak, akkor azt a darabot nem kell bemutatni, amennyiben nincs elég fekete színészünk.

Meg kell próbálni felmentést kérni a szabály alól, aztán ha nem sikerül, tele kell kürtölni a sajtót azzal, hogy emiatt a borzalmas szabály miatt nem játszhatják magyarok az operát. Önkényesen viszont akkor sem szegünk szerződést, ha igazunk van.
Ez is fontos – mondhatni konzervatív – erény.
A szerző a Válasz Online szerkesztő-újságírója