Tedd már le azt a ...!

Eddig is tudtuk, hogy a 21. század emberének van egyfajta ingere, aminek központi eleme a telefon. Régen a mobil és a kamera arra kellett egyeseknek a moziba, hogy felvegyék a filmet, és kalózmód eladják a felvételt. Manapság inkább az egész arról szól, hogy a „retró” mozirajongókat idegesíthessék azzal, hogy jobbról, balról, elölről és hátulról is fényoszlopok nyúlnak a magasba, ezzel szétkarmolva az ember idegszálait. Nem is tudom, mit kellene inkább kezelni: a telefonfüggőséget vagy a viselkedéskultúrát (talán mindkettőt)? Vannak olyan helyek, ahol tényleg nem illik telefonálni vagy épp nyomkodni a képernyőt. Nekünk még azt tanították, hogy mielőtt belépsz egy ilyen helyre, akkor lehalkítod, elrakod, és majd az épület előtt előveszed, ha végeztél. A tőlünk fiatalabbaknál ez a jelenség úgy néz ki (a moziban), hogy a terem elsötétül, és még mindenki ír valamit a barátjának, barátnőjének, készít egy utolsó utáni képet az Instagramra, majd még hatszor a fi lm közben is pötyögni támad kedve, mert senki nem várhat 1,5-2 órát… Miért? Hasonlíthatnánk a mozit a templomhoz is. Mise közben sem veszed elő a telefonod, mert tiszteletlenség a pappal és a gyülekezettel szemben is.

Az újgenerációs telefonhasználat átváltozott a szükségből és a szórakozásból egyfajta „reflex” és „ösztönös” állapotra. Sok kérdés felmerül ezek kapcsán, hisz az ilyen mértékben használók észre sem veszik azt, hogy „tiszteletlenség” a mozis eset. Nekik természetes, hogy a tenyerükbe olvadt kommunikációs eszközt bárhol és bármikor tapogatni lehet. Elképzelhető az is, hogy pusztán mi vagyunk régimódiak, s nem haladunk eléggé a korral. Az illem is „változhat”. Lehet, mi vagyunk illetlenek azért, mert nem készítettünk képet (hisz ami nincs a neten, az nem történt meg), és nem pötyögünk senkivel sem a fi lm alatt.

Óriási problémát fog okozni ennek a nemzedéknek ez a függőség és inger, hisz befolyásolja a tanulásukat, a munkájukat és meghatározza az életüket. (Már a mi generációnkat is megpróbálja erősen beszippantani, és tudatosan kell figyelni arra, hogy tegyük le. Utánunk már nem is tudatosítják ezt…) Talán ami az egészből a legjobban megvisel engem, az a megélhető (átélhető) pillanatok elmulasztása. Esélyt sem adnak arra, hogy külső hatások érjék őket, hisz mihelyt „üres” járat van, akkor a fókusz azonnal a telefonra terelődik. A buszmegállóban ülve nem az embereket nézik és méláznak el rajtuk, hanem görgetik a rövid videókat. A vonaton utazva nem csodálkoznak el a felröppenő fácánok raján. Vajon mennyien tudnák felidézni magukban a madárcsicsergést vagy az esti tücsökciripelést? Ha nem tesszük le időben a telefont, akkor nem vesszük észre mindazt, ami hatással van ránk.

Mérgelődhetünk és idegeskedhetünk rajta, de nem hiszem, hogy ezen tudnánk változtatni. Már túlságosan is elszaladtak azok a bizonyos lovak. A közösségi vagy a társadalmi szintű függőség kellemetlen helyzeteket képes generálni, amelyekben egyesek nem érezhetik jól magukat (mint például mi), de erre már csak az a válasz, hogy akkor mi mehetünk arra a vetítésre, amelyiken nincsenek sokan, és akkor elkerülhetjük a magasba nyúló fényoszlopokat. Mindenkinek van választási lehetősége…