Távozás fáziskéséssel

Nem az a probléma, hogy a két politikus távozik, előfordul ilyesmi. Dzurindáék ideje a Gorilla-botrány idején járt le igazán, háttérbe szorultak és fokozatosan elveszítették maradék befolyásukat is. A párt legnagyobb baja, hogy a generációváltás sikertelennek bizonyult és nélkülözte a tudatosságot, amiben komoly szerepe volt az exkormányfőnek. Dzurinda karrierje ezzel a lépéssel szinte biztosan véget ért, lassan egy évtizeddel miniszterelnöksége után is stabilan a bizalmatlansági listák élbolyában szerepel. Mikloš még reménykedhet abban, hogy valamelyik párt lát lehetőséget benne és az imázsában, annak a hírnévnek a maradványaiban, amely a páros politikai túlélését szlovákiai viszonylatban ilyen sokáig biztosította. Kettejükkel jött el a jobboldal első aranykora, az az időszak, amelyhez az ország gazdasági fellendülése és régióbeli pozícióinak megerősödése kötődik. A leosztásban Dzurinda az ügyes és tehetséges hatalmi manipulátor szerepét játszotta, aki az együttműködés szimbóluma, de közben kifinomult módszerekkel tartja sakkban és játssza ki egymás ellen a koalíciós partnereit. Tehetsége azonban mit sem ért volna, ha nincs mögötte teljesítmény, ezt pedig elsősorban a Mikloš nevéhez fűződő gazdasági reformok, a szebb jövő ígérete jelentette. A két politikus tevékenysége összenőtt, kiegészítették egymást. Az SDKÚ ugyanakkor nem tudott megbirkózni azzal a problémával, hogy a fellendülésnek vesztesei is akadtak, a leszakadó régiók és a hátrányos helyzetű rétegek. A mélyülő szociális szakadék megadta a lehetőséget a Smer felemelkedésére, Dzurindáék pedig elhasználódtak, mondanivalójuk kiüresedett, s velük együtt a párt is elindult lefelé. Az SDKÚ mondanivalója az ezredfordulón sem volt sokkal megfoghatóbb, mint ma. A különbség, hogy míg a Dzurinda-féle párthoz a szavazók hozzákapcsolták a haladás, a progresszió és a reformok fogalmát, a Frešo-vezette SDKÚ semmilyen képzettársítást nem vált ki a szavazókban. Se jövőképe, se elképzelései, s ami rosszabb, igazi szövetségesei sincsenek. Pedig nem kellett volna így alakulnia. Dzurinda tragédiája, hogy a konfliktuskeltő hatalmi játszmáit hosszú távon nem csak szlovákiai viszonylatban bukta el, az SDKÚ belső struktúrái is kicsúsztak a kezei közül. Túl sok lett a haragosa. A Gorilla-botrány pedig a teljes bukás volt, biztossá vált, hogy esély sincs az együttműködésre a párt hatalmi erőközpontjai között. Frešo gyengesége, kudarcai csak következményei annak, hogy hazai pályán is túl sokan akarják a bukását, igazából senki sem érezte magáénak a politikai formációt. Haladást, progressziót elérni és reformokat megvalósítani pedig nem lehet valós politikai erő és összetartás híján. Az SDKÚ-ból mindez hiányzik, Dzurindának pedig legfeljebb csak személyes elégtétel lehet, ha látja, hogy életműve a távozásával össze is dől.