Tanulás és felejtés

Nézzük őt, amint ül kissé megroggyanva, fejét itt-ott megimbolyogtatja, száját madárfióka csőréhez hasonlóan hirtelen nagyra tátja, s várja a falatot, már ha a répa-krumpli-pép annak nevezhető. Aztán amint odaér a kanál és a kis barlangba belapátoltatik az étel, a pici azonnal kidugja a nyelvét, mert azt hiszi, a kását is lefetyelni kell, mint a tejet, s persze az étel felét a nyelvével kitolja.

Nevetünk. Pedig nemcsak az egyénnek, hanem az emberiségnek is időbe tellett, míg megtanulta azokat a dolgokat, amelyek ma már nyilvánvalónak tűnnek. Az étkezésnél maradva, a baba nemsokára finom zöldborsót is kap, azt, amit szeretünk frissen kipattogtatni a hüvelyéből, és azon nyomban befalni, még mielőtt leves vagy főzelék készülne belőle. Nos, ezt a borsót némely magyar vidékeken babnak nevezik, ebből adódhatnak, s már bizonyára adódtak is félreértések. Például valaki bablevest ígér, a másik felkészül rá, aztán borsólevest kap. Tehát azt is meg kell(ett) tanulnunk, hogy ugyanannak a dolognak nem csak egy neve lehet, sőt azt is meg kellett tanulnunk, hogy a kölcsönös megértéshez tudni kell mindkettőt. És csak ezután következik a borsónak a mai szokás szerinti elfogyasztása, amit szintén meg kellett tanulnunk! Rastislava Stoličná, neves szlovák néprajzkutató írja egyik könyvében, hogy az emberek évezredekig kinn hagyták a borsót a földeken, és csak akkor fejtették ki, amikor zörgősre száradt, és utána jó sokáig tartott, míg megfőtt. Később úgy puhították, hogy a száraz borsót vízbe rakták, s hagyták kicsírázni, majd ezt ették nyersen vagy megpörkölve. Egészen a 17. századig eszükbe sem jutott, hogy a borsót zöld, friss és puha állapotában is lehet fogyasztani! Végül a hollandok fedezték fel ezt a lehetőséget, s akkor aztán már gyorsan megtanulta a többi nép is. Milyen apróság, és mégis milyen sokáig tartott!

Ezt a folyamatot vélhetően nem kísérte semmiféle kínlódás. Az ember ette a borsót, ahogy éppen tudta. Már ha nem volt inkább babkedvelő. De vannak dolgok, amiket áldozatok árán tanultunk meg. Például azt, hogy csak úgy jutunk előre, ha mindkét láb azonos irányba lép. Ha nem ezt tettük, puff, eldőltünk, volt is kék folt és bőgés. Néha mégis megfeledkezünk erről.

Persze, ha a bal és a jobb lábunk nem fogad szót, hanem kétfelé akar lépni, akkor csak úgy haladhatunk, hogy kiiktatjuk őket és mászunk. Miközben mások járnak (futnak?). A kérdés, hogy ily módon hova juthatunk. Talán vissza a zörgős borsóhoz?