Találjuk ki Felvidéket!

A február 29-i választás után szlovákiai magyar szemmel nézve teljesen új politikai helyzet áll elő. Mivel a következő választás még relatíve messze van, érdemes nem kapkodva újragondolni az egész felvidéki érdekképviseletet. 

Amikor egy-egy ország sokadszorra fut neki a túlméretezett bürokrácia megnyesésének, néhány kreatív embernek eszébe jut megfordítani a feladatot. Képzeljük el, ha most alakítanánk a „zöld mezőn” egy államot, ahhoz milyen államigazgatási funkciókat és apparátust rendelnénk – majd a végeredmény alapján szabjuk át a létezőt!

Most ilyen optikacserére van lehetőségünk a felvidéki magyar politikai képviselet terén. Tizenegy év megosztottság és a nyomában jelentkező fokozatos eredménytelenség hatására már senki sem vonja kétségbe, hogy magyar összefogásra van szükség – azok sem, akik fél-egy éve még mindent megtettek ennek ellehetetlenítéséért. Az egység korparancs, létrejötte, minősége és tartalma viszont meghatározza lehetőségeit: sikeres lesz-e vagy elbukik. A felelősség – nem túlzok – történelmi, még egy bukást aligha élne túl a honi magyarság.

Nem hogyan, hanem milyen?

Az elmúlt tíz évről sokszor, sokat beszéltünk már. Ennek újbóli kivesézésétől már csak azért is megkímélném az olvasót, mivel e sorokat nem elemzőként, hanem közszereplőként írom, így a konkurensnek vélt magyar pártok – valamint a mögöttük álló szellemi holdudvar – tevékenységét és felelősségét nem szeretném firtatni. Már csak azért sem, mert az Összefogás számára nincsenek konkurens magyar pártok, csak partnerek. Ne a múlttal, hanem a jövővel foglalkozzunk!

Sokan azt kérdezik tőlem is, hogyan lesz ebből egységes magyar párt, amire én most is csak ezt tudom válaszolni: először a milyenre adjunk feleletet, aztán fussunk neki a hogyannak!

Egységes, magyar, sokszínű

Az egységes érdekképviseletnek őszintének kell lennie, ennek első jele, hogy „bevallja”: magyar érdekképviselet. Nem régiók pártja, sem kisebbségek frakciója, hanem a magyarok érdekeit és megmaradását képviselő mozgalom. Amit persze más is támogathat, aminek maximálisan nyitottnak kell lennie a vegyes házasságban élők (a magyarok harmada!) és a magyar anyanyelvű és (rész)identitású cigányság (a magyar alapiskolások bő harmada) felé, valamint a Dél-Szlovákia hányatott sorsában velünk osztozó helyi szlovákok irányába is. De az alapidentitásnak világosnak kell lennie: mindvégig a magyar politikum egyesítéséről beszélünk, a magyar jelzőt nem tehetjük szemérmesen avagy Stockholm-szindrómásan zárójelbe! Elsősorban magunkkal szemben kell őszintének lennünk.

A jövő magyar érdekképviselete egységes, ám belülről sokszínű. Az egész, heterogén magyar társadalmat kívánja lefedni – a számok ugyanis nem engednek. Konzervatív emberként várom, hogy liberális magyar barátaink is otthonra találjanak benne – nem a sarokba szorítva, hanem véleményüket vállalva és elfogadva. Ennek legpraktikusabb megoldása, ha belső autonómiával bíró (mi szeretjük ezt a kifejezést, hát éljünk is vele!) ideológiai platformok alakulnak a leendő egységes képviseleten belül. Rossz kezdet, ha valaki magas lóról beszélve próbálja házon kívül tartani a neki nem szimpatikus, ám legitim nézeteket vallókat – ez nem közösségépítés, hanem rombolás.

Változás kell

Generációváltásra és szemléletváltásra, új arcokra és mélyebb tartalomra van szükség. Mi az Összefogásban eddig is ebben hittünk, a választási eredmény pedig azt mutatta, hogy a változásnak nincs alternatívája.

A honi magyar közéletet eddig jórészt azok a szereplők – és az általuk cipelt régi konfliktusok és viszonyulások – határozták meg, akik már a 90-es években és a nullások elején politizáltak. Erős generáció volt, erényeivel és hibáival együtt, ám itt az ideje, hogy az újabb és frissebb nemzedékek is lehetőséget kapjanak. Eddig hol voltak? Legyünk őszinték: a közeg taszította őket, kölcsönösen. Sok helyen nem látták őket szívesen, sokan viszont eleve nem vonzódtak a „régi márkákhoz”. A feladat azért sem egyszerű, mivel a politika mint olyan taszítja a fiatal és középgenerációt, mindent meg kell tennünk azért, hogy aki cselekedni akar, aktívan csatlakozhasson.

A bevezetőben említett optikacserét kihasználva nem feltétlenül a létező pártkínálathoz kell koalíciókat, fúziókat és listákat tervezni, hanem érdemes megfordítani a feladatot: ha most nem lenne semmilyen képviseletünk (országos szinten nincs is), semmilyen pártunk, hogyan hoznánk létre? Gomboljuk újra a kabátot, vagy készítsünk új kabátot?

Paktum helyett közös gondolkodás

A február 29-i eredmény vereség volt. Mindenki számára. Győztes nincs, csak kisebb és nagyobb vesztesek – a legnagyobb pedig a magyar társadalom. Feledjük el az „anyahajó-koncepciót”, a gyorsnaszádokat és a tengeralattjárókat! Ha valaki azt hiszi, 2020-ban a mindenki számára ismert előzmények után még sikeresen létrehozható az egység néhány pártvezető pár hét alatt összetákolt pártpaktumával, az semmit sem tanult a közelmúltból.

A választási eredmények alapján a tízes évekre jellemző pártrendszer korhad, a támogatottságot jelző hosszú távú trendgörbék lefelé mutatnak – ebben a helyzetben egy pártpaktum a választók szemében nem az újrakezdés, hanem az elkeseredett pozíciómentés szimbóluma lenne.

Közszereplőként is ugyanazt állítom, mint korábban: széles társadalmi vitát kell folytatni a jövőről, nem meghagyni a kérdést a politikusok kezében! Tavaly ősszel lóhalálában kellett tárgyalni a közös indulásról, most nem kerget a tatár: a legközelebbi választás két és fél év múlva esedékes, s az sem országos, hanem helyi jellegű, ahol eleve más politikai logikával folyik a választás.

Nem csak párt!

A rendszerváltástól sokat várt a honi magyarság, ám az elmúlt harminc év nagy vesztesei lettünk. Ezért távolról sem csak a magyar politikusok hibáztathatók, ám a megoldást mindenki tőlük várja. Az egységes magyar érdekképviselet csak akkor lesz sikeres, ha pozitív és hihető fejlődési víziót és cselekvési tervet tud letenni az asztalra. Olyan társadalmi-gazdasági-politikai lépések láncolatát, amelyek alapján fényt láthatunk az alagút végén: hogy szülőföldünkön megmaradunk, sőt, fejlődünk.
Ehhez viszont kevés a politika. Ez is az elmúlt harminc év egyik tanulsága. Egy magyar párt lehetőségei – frakciójának súlya és a szlovák partnerek alapbeállításai miatt is – korlátozottak. Nem elég a politikum feladatait újragondolni, általánosabb társadalmi restartra van szükség.

Éppen ezért szélesebb és hosszabb távú program kell: a magyar megmaradás érdekképviselete nem gondolkodhat négyéves ciklusokban. A hosszabb távú stratégiához kell igazítani a választási programokat, nem pedig fordítva.

Hogy egy népszerű és a mostani kampányban is felbukkanó témát, a területi autonómiát hozzam fel példaként. Elismerhetjük, tudjuk róla, hogy megmaradásunk egyik záloga lehet, éppen ezért valamilyen formában a célok közé kellene emelni. Ám tudjuk azt is, hogy nincs az a koalíciós zsarolópotenciál, amivel a nulladik lépésben ez megvalósítható. Ezért ki kell táblázni a hozzá vezető utat, legyen szó oktatási, kulturális autonómiáról, a vizuális kétnyelvűség erősítéséről, a déli régiók gazdasági-infrastrukturális fejlesztéséről, a helyi önkormányzatok megerősítéséről, a szlovákok edukálásáról, a téma megfelelő országos keretezéséről. Így láthatjuk, mit tartunk hasznos eszköznek és ezért elérendő célnak, és milyen utakon juthatunk el hozzá – lépésről lépésre, következetes politizálással.
S hogy jön ide a politikán inneni és túli világ? Egy számszerű kisebbség képviseleteként a politikai mozgástér limitált, a magyarság fejlődéséhez pedig sok esetben csak az alapokat lehet lerakni, aminek továbbépítéséhez partnerek kellenek. Szükség van a társadalmi valóságot mélyebben és sokrétűbben kutató háttérintézményekre, az egyes szakterületeken tevékenységet kifejtő szervezetekre. Nem egy központból irányított, alá-felé rendelt konglomerátumra gondolok, hanem egymást kiegészítő, párhuzamos, autonóm cselekvésekre.

Ismét egy példa a közérthetőségért: a politika feladata és lehetősége, hogy az oktatásügyben rendszerjellegű változásokat eszközöljön, ám a tervekhez és a döntésekhez megfelelő információk kellenek. Jelenleg nincs olyan hazai magyar állami vagy civil háttérintézmény, amely rendszeresen végezne kutatásokat, készítene elemzéseket ezekben a témákban. Egy sor kérdésben csak sejtéseink vagy premisszáink vannak (beiratkozások, kisiskolák színvonala, fenntarthatósága stb.), egy sor problémával pedig még alig foglalkozunk (gimnáziumi létszámok, érettségizők elvándorlása etc.).

Etnikai jövő?

Alapvetésként írtam le, hogy a jövő egységes magyar képviseletének vállalnia kell identitását. Ám nincs véletlenül veszélyben az etnikai pártok modellje, nem lett idejétmúlt?

Nem. Hacsak mi magunk nem tesszük azzá. Az etnikaipárt-modellt a rendszerváltás óta folyamatosan ideológiai sortűz alatt tartották (elsősorban a szlovák konkurencia és értelmiség), 19. századi csökevényként, a modernitás által meghaladott közéleti relikviaként utaltak rá. Ebben nincs újdonság, a következő négy, sőt nyolc, tizenkét évben is ez vár ránk.

Éppen ezért fontos tudatosítani, hogy az etnikai érdekképviselet nem az általános progresszió miatt kerülhet veszélybe, hanem vagy azért, mert a megoldandó problémák már nem léteznek, vagy mert a pártjai mezében politizáló szereplők hosszú évek óta eredménytelenül tevékenykednek. Magyarán: amíg a magyarság nem lesz egyenrangú partner Szlovákiában, amíg az asszimilációnk és térvesztésünk nem áll meg, amíg a déli régiók leszakadó mostohagyerekek lesznek, addig lesz tér magyar etnikai érdekképviseletre. A politikai képviselet kereslet és kínálat által meghatározott szabad piacán lesz iránta érdeklődés. Ám ha a kínálat sokáig nem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket, csökken a kereslet is! Az utóbbi években ennek voltunk tanúi.

Szlovák kihívás

Ezzel szemben két modell áll: a szlovák pártok magyar részlegei és szolitérjei vagy az úgynevezett interetnikus modell. Magyar parlamenti képviselet híján az első tesztje fog zajlani a következő négy évben, ám ezúttal sem kell attól tartani, hogy fejünkre szakad a Kánaán.

A fő probléma nem az, hogy a szlovákok mind nacionalisták lennének, hanem az, hogy nem lesz politikai akarat és kényszer, ami a megoldások irányába vinné őket, ha pedig lenne, akkor is elvesznek a nulladik lépésnél: nem értik a magyar közösség problémáit. Nem csak a mostani koalíció pártjai, a progresszívnek mondott erők sem.

Az interetnikus modell kísérleti fázisa 11 éve kezdődött és most ért véget. Ennek buktatóiról és tanulságairól egy külön elemzést lehetne írni, ám ezúttal mellőzöm, ahogy leszögeztem, ebben a cikkben nem kívánok a „konkurenciával” foglalkozni.

Hiányzó népvezér

A szlovák pártrendszerre különösen igaz, hogy egy-egy párt sikerességét nagyban meghatározza vezetője karizmája, népszerűsége. Húsz éven át a szlovákiai magyar térfélen is igaz volt ez a tétel, így nem meglepő módon az utóbbi hetekben többször találkoztam a felvetéssel: nem kellene először egy új népvezért találni, és zászlója alatt gyorsan egyesíteni a teret?

Néptribünt nem lehet előkapni a szekrényből, már hallatszana a hangja. S nem is baj, ha az újrakezdés nem egy személyhez köthető. Az első fázist valóban meggyorsíthatná, ám utána azzal szembesülhetnénk, hogy a népvezérnek van pártja és nem a közösségnek képviselete. Ilyen tendenciák pedig már voltak a múltban, jobb lenne tanulni belőlük.

Hogyan?

A milyenek megválaszolása után adós maradtam a hogyannal. A hogyanra közösen kell választ találni, ehhez sok kérdést kell feltenni, feleleteket skiccelni és meghallgatni egymást. A közös képviseletet azok hozhatják létre, akiknek vannak válaszaik, mondanivalójuk, válaszokat pedig az talál, akinek kérdései is vannak.

Ha fontos nekünk a képviseletünk, akkor beszélni kell róla – és teret adni a társadalmi vitának. Tavaly nyáron, mielőtt létrehoztuk az Összefogást, sok cselekvő és értelmes emberrel volt alkalmam beszélni, több vitában részt venni. Ezek mutatták meg, hogy van jövője a magyar ügynek, mert vannak, akik gondolkodnak és beszélnek róla. A választás utáni Összefogás-közgyűlésen a potenciális partnerek („konkurencia”) és az érdeklődők meghívásával nyilvános vitát szerveztünk a magyar közélet jövőjéről, ahol szintén sok őszinte és előremutató hozzászólást hallhattunk. Örömmel tapasztaltam, hogy az emberek, a fiatalok beszélni akarnak a jövőnkről, ezúttal a politikának meg is kell hallgatnia őket és teret adni mindenkinek.

Mózes Szabolcs
A szerző a Magyar Közösségi Összefogás elnöke, a cikk a szerző véleménye