Szürke karácsony

A globális felmelegedés – újabb nevén: globális klímaváltozás – fogalma az utóbbi évtizedekben közismert lett. Elfogadottsága viszont nem ilyen egyértelmű: jelentősége és erőssége viták tárgyát képezi a nemzetközi szervezeteken belül, a kutatói világban és az utca emberének szintjén is. A felmelegedés folyamatát egyre többen elfogadják, éppen az olyan kézzelfogható jelek miatt, mint a gleccserek olvadása vagy a sarki jégmező zsugorodása. Többen vitatják viszont, hogy mindez az emberi tevékenység hatására, a szén-dioxid-kibocsátás miatt történne. Így végül a globális klímaváltozás nem kerülhette el a sorsát: napi politikai viták, sokszor hitviták áldozatává vált.

Ezt a gordiuszi csomót talán úgy lehetne átvágni, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére tett kísérletek és általában az életminőséget javító környezetvédelmi lépések, mint az erdősítés, a légszennyező gyárak leépítése, vagy a károsanyag-kibocsátás nélküli megújuló energiák használata megvalósulna. A globális klímavédelem tehát lokálisan is hozna pozitív hatásokat. Mindenképpen kár lenne, ha ezek a környezetvédelmi eredmények megbicsaklanának; mert szerencsére vannak halvány eredmények. Például Kína ma már a klímavédelmet komolyan vevő államok sorát gyarapítja: 2016 szeptemberében ugyanúgy ratifikálta a Párizsi Egyezményt, mint az USA. E két állam együtt felelős a szén-dioxid-kibocsátás 40 százalékáért; ez a fajta USA–Kína összefogás rendkívül sokat lendített az egyezmény politikai súlyán. Ratifikálásakor Barack Obama nem is fukarkodott a nagy szavakkal: „Ez nem egy olyan küzdelem, amelyet bármelyik ország – bármilyen hatalmas is – egyedül meg tud vívni. Lehet, hogy majd egy nap úgy gondoljuk: ez volt az a pillanat, amikor végre eldöntöttük, hogy megmentjük a bolygónkat.”

Egy másik érdekes adat: az utóbbi időkben már az ózonlyuk csökkenését mérik. A hírek általában kiemelik, hogy ezt nemzetközi összefogással sikerült elérni. Sikertörténet lehetne ez, ami a szén-dioxid-kibocsátás terén is motivációt adhat.

Ezzel együtt jó pár politikus nem lát mást a klímavédelemben, mint a mozgásterét csökkentő morális kényszert vagy az iparfejlesztés egyfajta ellenségét, a fejlődést gúzsba kötő értelmiségi kísérletet. Az Egyesült Államokban igen jelentős a különbség a demokrata és republikánus szavazók között abban, hogy mennyire „hisznek” a globális klímaváltozásban. A republikánus szavazók igen nagy aránya utasítja el azt az olvasatot, miszerint a felmelegedés létező folyamat, vagy hogy ennek oka az ember által űzött ipari-mezőgazdasági tevékenység. Köztudott, hogy Donald Trump sem híve a globális felmelegedés körüli „felhajtásnak”. A kutatói szféra számára emiatt rendkívül nagy kihívássá vált, hogy a felmelegedés ügyét kiemelje olyan más globális kérdések közül, mint a szabadkereskedelem vagy a migráció, amelyek valóban hitvitáknak tekinthetőek. Magyarán a globális klímaváltozás a természettudományok, és nem a társadalomtudományok sorát kell, hogy gyarapítsa.

A nemzetközi szervezetek is próbálkoznak a „mozgósítással”: látványos videókkal, animációkkal próbálják felhívni a figyelmet a klímaváltozásra, de szuggesztivitásuk ellenére aligha érnek el az ilyen akciók tömeges és komoly hatást. Pedig nyilván az alulról jövő választói nyomás az, ami a politikai erőket végleg elkötelezné a klímavédelem mellett; amíg ilyen tömeges szavazói igény nem jelentkezik, addig inkább csak személyes elkötelezettség, saját politikai misszió, vagy nemzetközi egyezmények ereje hathat a döntéshozókra, ez pedig hosszútávon valószínűleg nem lesz elég.