Szolzsenyicin, az észtek és az EU

Ez a jellemzés akkor jutott az eszembe, amikor egy európai uniós jelentést olvastam, amely szerint a 12 felvételre váró ország közül Észtország a hatodik helyen áll, Ciprus, Magyarország, Szlovénia, Csehország és Szlovákia után, de a lettek, a litvánok, Málta, Lengyelország, Bulgária és az utolsó helyen található Románia előtt. Ám ez az adat nem tükrözi igazán a teljesítmény nagyságát. Például azt, hogy a felsorolt államok közül az egyetlen ország, amelynek a XX. század első feléből húsz évet leszámítva (1920 és 1941 között) soha, semmikor nem volt önállósága: hol a németektől, hol a dánoktól, de a legtovább az oroszoktól függött 1990 előtt. És hát ne feledjük, hogy a szovjet birodalom része volt, ennek minden politikai és gazdasági következményével. Aztán nem mellékes az sem, hogy kicsi ország. Igaz, mondjuk, Málta még kisebb, de azért gondoljunk csak bele: micsoda különbség, ha egy ország brit koronagyarmat volt korábban és lakosainak 90%-a angol anyanyelvű, vagy ha szovjet gyarmatként élt és népességének egyharmada, 475 ezer ember a birodalom többségi nemzetéhez tartozik, az oroszokhoz. Szóval érdekelni kezdett, hogy létezik-e valamilyen összefüggés az észtek teljesítménye és Szolzsenyicin megfigyelése között?

Ötször, vagy hatszor jártam (persze, a szovjet hatalom idején) az észteknél. Mindannyiszor, már 1964-ben, az első találkozáskor is az volt az érzésem, mintha nem a Szovjetunióban járnék. Először: mindenki köszönt, észtül köszönt: „Tere-tere”, és a rendőr sem ordítozott, ha világossá lett előtte, hogy nem értjük őt. Természetesen nem értettük, mivel ő észtül beszélt, mi pedig oroszul próbáltunk válaszolni. A vendéglátó-ipari egységek előtt nem állt sor, s amikor kávét rendeltem, a pincér azt válaszolta: „A kávéra várni kell”. „Mennyit?” – kérdeztem gyanakodva, a moszkvai nem éppen kellemes tapasztalatok után, tudván, hogy a „szejcsasz” akár fél órát is jelenthet, a jobbik esetben. „Négy percet” – szólt a válasz és valóban négy perc múlva érkezett a kávé. A Vaana Tomas nevezetű 40 fokos italt azonban azonnal hozták és – mint Európában általában – nem egy deci, hanem fél deci volt az alapűrmérték.

A nyolcvanas évek elején pedig példátlan dolog történt: az észtek megváltoztatták az orosz helyesírást. Addig ugyanis a főváros nevét, Tallinnt csak az észtek írták kettős n-nel, az oroszoknak elég volt a szó végén egy „n” betű: Tallin. (Vereknyén most is így írják a kultúrház nevét – az orosz módi szerint..) Az észt pártközpont (!) és az akadémia azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe: nyilván megalázónak vélték és a szovjet alkotmánynak a népek egyenjogúságáról rendelkező szakaszára hivatkozva követelték Moszkvától, hogy fővárosuk nevét az észt és ne az orosz helyesírás szerint használják. Az oroszok nem nagyon értették, hogy miért olyan fontos ez, de engedtek. Az észtek viszont tudták, hogy ez az apróság nagyon lényeges.

Egy USA-ban élő orosz író írta le, miután néhány évet Tallinnban is dolgozott emigrációja előtt: „Sehol sem tűnt olyan nevetségesnek a szovjet hatalom, mint az észteknél”. Példaként említ egy tallinni szerkesztőségi értekezletet, ahol a felszólaló – az akkoriban szokásos frázisokat ismételve – elmondotta, hogy „nagyapja és apja harcban álltak az észt önkényuralommal”. Az észt főszerkesztő azoban rögvest helyreigazította: „Észtországban nem volt önkényuralom”. A felszólaló zavartan javítani próbál: „A cárizmus ellen harcoltak.” A főszerkesztő azonban nem hagyta magát: „Észt cárizmus sem volt. Itt orosz cárizmus volt”. Azt hiszem, hogy ez a nyugodt öntudat őrizte meg az észteket.

Egy észt irodalomtörténésznél, Jaan Undusknál olvastam: „az észtekből soha nem lesz sem baszk, sem pedig litván. És nem csupán azért nem, mert az észt királyság eszméjét már a XIII. században eltemették, vagy mert az észtek később sem éltek a terror eszközeivel annak érdekében, hogy megteremtsék államiságukat”, hanem tudatában voltak annak, „hogy csak magukat vádolhatják történelmi kudarcaik miatt”. Az észtek nemzeti tudatát azzal a történettel tudnám a leghívebben jellemezni, amelyet legnagyobb élő írójuknál, a Nobel-díjra is többször jelölt Jaan Krossnál olvastam: „Mennyi kétszer kettő?” – kérdik Kross egyik hősétől. A válasz így hangzik: „Az újszülött számára a végtelenség, a haldokló számára – amennyit óhajt, az imperátornak pedig nulla”. „Tehát nem négy?” – ismétlik meg a kérdést, mire a felelet: „Négy csak az Isten számára, de hát ezt senki nem kérdi...”

Ezt az igazságot ismerték mindig az észtek. És hallgattak és dolgoztak, igyekeztek tartani a rendet. Nem hivatkoztak a hősi múltra, hiszen ilyen nem is volt, még legendáikban sem, nem hivatkoztak az orosz túlerőre, mert az valóságos és ezért túlságosan veszélyes túlerő volt, a szabadulás esélye pedig igen csekély. Nem a szabadság mértéke volt nagyobb az észteknél a szovjet hatalom éveiben, mint a birodalom más tájain, hanem a józan ész hatása, és ezért a szorgalmas lojalitás is rejtett ellenállásnak tűnt a központi hatalom szemében. Az észteknél pedig az önfenntartás egyedüli lehetséges eszközének.

Szolzsenyicintől sokszor nem idegen a misztika, de az, amit az észtekről írt – a legvaskosabb realizmus. És Észtország mai sikertörténetének ez az egyik magyarázata. (Persze, azért ne feledkezzünk meg a hatalmas finn segítségről sem, amely különben, ám semmiképpen sem mellékesen, a szovjet hatalom évtizedeiben is létezett.) Az észt nemzeti öntudat nem a képzelt, vagy valaha volt hősi múltra, nem történelmi érvekre alapozódik, hanem a munkára és egyes egyedül a munkára és a pontos helyzetismeretre építkezik. Az észteknek nincsen úgynevezett nemzeti küldetésük, s még kevésbé olyan álságos hivatástudatuk, amely szerint nekik kellene megváltaniok – mondjuk – a Baltikumot. Ők dolgoztak, és mivel most ez lehetséges, dolgoznak is.

Egyébként ők is rokonaink. A mostanában egyes körökben annyira divatosnak tűnő sumerológusok szerint ők a „halszagú rokonság”. Az észtek pedig óriási üzletet csinálnak a sprotiból...