Szlovákia, a koravén

Az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott közép-európai államokon belül ebbe a csoportba sorolják Észtországot, Szlovéniát és Szlovákiát. A térségben az akkori új tagállamok épp e három legkisebbike vezette be leghamarabb az eurót, és sokáig ők produkálták a legkiugróbb GDP-növekedést. Mi lenne ez, ha nem a „csodálatos kicsiség” bizonyítéka. Van azonban ennek a három államnak más közös tulajdonsága is: a múltnélküliség. Ezt lehet, hogy sok észt, szlovén és szlovák felháborodottan elutasítaná, de akárhogy forgatjuk a szavakat, saját állami múltnak híján vannak. És ez, könnyen lehet, bizonyos pontokon előnyükre vált. Azaz nemcsak kicsinységük, hanem fiatalságuk okán is képesek voltak rugalmasságra: tiszta lappal kezdhették a törvénykezést, új alkotmányt készíthettek a semmiből, kialakíthatták a maguk játékszabályait, ahogy éppen jónak látták a rendszerváltás után. „Young is beautiful”, lehet, hogy ez áll a gazdasági-társadalmi sikeresség mögött. És ez nemcsak a mindennapok pragmatizmusában jöhet felszínre, hanem abban is, hogy a társadalom kevésbé megosztott az előző száz évek törésvonalai mentén. Valahol mindez igaz lehetett volna Szlovákiára is. Hiszen a gazdasági siker időszaka itt is bekövetkezett, a társadalmi törésvonalak gyengeségét pedig olyan hetilapok jellemezték, mint a konzervatív-liberális .týžden, vagy olyan szivárványkoalíciók, amilyenek Magyarországon elképzelhetetlenek.A Mečiar után maradt romokból tehát kinőhetett volna egy fiatal Szlovákia. Lehetett volna olyan zöldmezős ország, mint Észtország. Lehetett volna olyan újszerű és nyitott kisebbségi, kulturális illetve turisztikai téren, mint amilyenné Szlovénia vált. Ehelyett Szlovákia megpróbálta felvenni a versenyt az ezeréves szomszédokkal. Gyorsan próbált régmúlt dicsőséget és gyenge hitelességű, régi sérelmeket kreálni magának, mintha enélkül nem is rúghatna labdába Közép-Európában. Gyorsan próbált hasonlóan komolykodó vitákat nyitni a múlt-jelen összefüggéseiből. És valahol erre fűződnek fel a most újra élesített államnyelvtörvény körüli viták érvei is: hogy ugye Közép-Európában mindig nemzetállami törekvések voltak, a kétnyelvűségre, és általában az autonómiára pedig nincs precedens. Igen ám, de a térségben Szlovákia létére sincsen precedens. Nem megsértődni kell(ett volna) ezen, hanem örülni neki, és tiszta lappal egy igazán új országot teremteni; ahol államnyelvtörvény helyett modern oktatási módszertan van, kulturális autonómia, és wifi mindenütt – egyikre sincs precedens, és mégis mindegyik logikus lenne. Egy laza mozdulattal biztosított kétnyelvűség helyett például a szlovák elit görcsösen igyekszik felhívni a figyelmet, hogy neki is van tradíciója és érzékenysége. Valóban van olyan, hogy történelmi érzékenység, csak nem Szlovákiában. Budapesten például olyan emberek élnek együtt, akiknek a nagyszüleik a magyar főváros ostromakor vagy meghaltak, vagy éppen az ostrom révén menekültek meg a biztos halált jelentő gettókból. Az unokák meg ma egymás mellett állnak a villamoson; na, ez például érzékeny dolog. A mai Pozsony villamosai hétvégén viszont üresek, mert mindenki „otthon van”, a nagyszülőknél, Turócban és Sárosban – ez bizony nem érzékeny dolog, ez jó dolog, tessék örülni neki.  Egy szó mint száz, kár Szlovákiáért. Lehetett volna vagány, fiatalos, nagylelkű, gazdag rokon; ehelyett ezerévesre próbálta és próbálja maszkírozni magát, egy koravénnek a vének között. Illedelmesen hadd jelezzük: a művelet sikerült, csak az eredmény nem túl vonzó.