Szlovák–magyar békétlenség

Elsősorban a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés elmélyítésére helyezik a hangsúlyt.

Ennek a kölcsönös bizalmat erősítő prioritásnak az oldalvizén fokozatosan igyekeznek rendezni a két partner közötti, úgynevezett kényes kérdéseket – jelentették ki. Nálunk azóta kormányváltás volt, de a közös terv első része viszonylag sikeres. Ugyanakkor még mindig zavaros, alig mozdul az a bizonyos oldalvíz. Pedig követendő példából nincs hiány.

Charles de Gaulle és Konrad Adenauer nemzeti traumáikon felülemelkedve, már 1963-ban aláírta a francia–német megbékélés történelmi jelentőségű dokumentumát. Jóval később, 2013-ban Petr Nečas akkori cseh kormányfő Münchenben, a szudétanémetek bajtársi szövetségének kongresszusán kért bocsánatot tőlük a második világháborút követő brutális kiűzésükről a szülőföldjükről. Elítélte a Beneš-dekrétumok alapján alkalmazott kollektív bűnösség elvét. Václav Klaus, majd Miloš Zeman rosszallása, a közvélemény nem kis részének felháborodása ellenére. Bátor tettével jelentős érdemeket szerzett a két ország közötti politikai viszony javulásában. Ezután ugyancsak fontos gesztusként a szudétanémetek törölték szervezetük alapszabályának azt a pontját, amely célként tűzte ki csehországi ingatlanjaik, más vagyonaik visszaszerzését. Nagy elismerést vívtak ki kontinensünkön a németek és a lengyelek szintén nem egyszerű, mégis eredményes megbékélési törekvései. Egyik előremutató tettük elsősorban a fiatal nemzedékek számára készült nacionalista elfogultságtól, gyűlölködésektől mentes közös történelemkönyv megjelentetése és iskolai alkalmazása volt.

Szlovákia és Magyarország máig nem mutathat fel ilyen részsikereket. Neves történészeik több mint egy évtizedes erőfeszítéseinek köszönhetően csaknem teljesen elkészült az iskolai segédanyagnak szánt közös történelemkönyv, amelynek megjelentetését állítólag egyik kormány se támogatta. Hátráltatta a kétoldalú kiegyezést az a tény is, hogy a pozsonyi parlament 1990-ben bocsánatot kért meghurcoltatásukért a hazai zsidó polgároktól, egy évvel később pedig ugyanezért a kárpáti németeket követték meg. Hasonló cselekedetre a szlovák politikusok máig nem hajlandók. František Mikloško a minap tanulságos cikkben foglalta össze a Denník N hasábjain, vajon miért fulladtak kudarcba a házelnökök és más közéleti személyiségek a két nemzet megbékélését célzó törekvései. Főleg nem tudtak szót érteni abban, hogy milyen vélt és valós sérelmekért kövessék meg a partnernemzetet. Ezért egyelőre marad a mosolydiplomácia, s annak a bizonygatása, miszerint sosem voltak ilyen jók a két ország politikai kapcsolatai.

Amit bizonyos mértékig a felszín alatt lappangó indulatok magyaráznak, amelyek amolyan tűzhányóként a felszín alatt sisteregnek, olykor váratlanul törnek fel. Legutóbb Kövér László somorjai beszéde után, holott a magyar házelnök mindössze a szlovákiai magyarok óhajának és sóhajának, vagyis az erőszakos kitelepítésükért és deportálásukért legalább erkölcsi jóvátételt követelő elvárásuknak. Beszéde mégis kiverte a biztosítékot a pozsonyi külügyminisztériumban, de még Boris Kollárnál is. Ők és mások is úgy hiszik, hogy magyarellenes megnyilvánulásokkal nálunk még mindig sok jó politikai pontot lehet szerezni.

Magatartásukkal részben választ adnak arra a kérdésre is, vajon Prágában, Varsóban, Berlinben és Párizsban sem jelentéktelen nacionalista ellenszél dacára miért halad biztatóan a kölcsönös megbékélési folyamat. Nálunk meg miért akadozik. Azért is, mert térségünkben nincsenek államférfiak, akik a jövőbe is tekintenek. Csupán hivatalban dáridózó megélhetési politikusok. Őket – kevés kivételtől eltekintve – még a közeljövő sem nagyon érdekli. Legfeljebb a hatalmuk, pozícióik megőrzése.