Szivemben nincs harag már

Egyszer már írtam arról, hogy azt az érzést, hogy én a Csehszlovák Köztársaságnak is a polgára vagyok, csak valamikor 1989 novemberének végén, egy tüntetés során éreztem először és igazából. Aztán az elmúlt húsz esztendő során úgy alakult bennem ez az érzés, hogy ma már egyértelműen vállalom azt, hogy igenis, a Szlovák Köztársaság a politikai hazám, vagyis Szlovákia polgára, mégpedig lojális polgára vagyok. Kulturális kötődéseim, tradícióim döntő része, mentalitásom és érzéseim zöme viszont a magyar nemzethez köt. És úgy gondolom, hogy ez az érzés már a halálomig nem fog megváltozni.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy én egyszerűen nem gyűlölhetem Magyarországot. Azt is írhatnám, hogy én zsigerből nem gyűlölhetem Magyarországot.

És van még egy okom arra, hogy ezt állítsam. Mégpedig az, hogy mára már a gyűlölet érzését sikerült gyökerestül kitépni a lelkemből. Tudom, és elfogadom, hogy a gyűlölet is emberi érzés, de én személy szerint többé nem akarok gyűlölködni.

Ha tehát valami bíráló megjegyzést teszek Magyarországra, akkor annak az oka nem a gyűlölet, hanem épp a szeretet és a féltés.

∗∗∗

Minderről azért írok ilyen részletesen, mert az utóbbi hetekben egyre gyakrabban olvasom azt a felvetést, hogy a pesti kormány tevékenységét csakis olyan gyűlölködő emberek bírálják, akik nem tudnak megbékélni a tényekkel, vagyis azzal, hogy nyolc év után kiszorultak a hatalomból, illetve azzal, hogy a Fidesz kétharmados győzelmet aratott a választásokon.

Nos, én semmiféle hatalomból nem szorultam ki, a kétharmadról meg azt gondolom, hogy e fölény „előállításában” a szocialisták és liberálisok igenis komoly szerepet játszottak. A fontos az, hogy engem a véleményalkotásban ilyen dolgok nem befolyásolnak.

∗∗∗

Nézzük tehát a lényeget. Magyarországon az elmúlt hónapok során több olyan intézkedés történt, melyekről semmiképp sem állíthatnám, hogy tetszettek nekem. Mégsem kívánok véleményt nyilvánítani minden ilyen döntésről. Mégpedig azért nem, mert nem vagyok „otthon” ezekben a témakörökben és/vagy nem ismerem pontosan azokat a mozgatórugókat sem, melyek arra késztették a kormányt, hogy ezeket a döntéseit meghozza. Gondolok itt a magánnyugdíjpénztárak dolgára, a bankok és multik válságadójára, az Alkotmánybíróság jogkörének módosítására, egyes intézmények leépítésére vagy megszüntetésére, a kettős állampolgárság kérdésére.

∗∗∗

Igen, úgy gondolom, hogy még a kettős állampolgárság kérdésében is konzultálnom kellene néhány pesti szakemberrel, mielőtt végleges véleményt alkotnék a dologról.

N.B. nem arról beszélek, hogy én mit fogok cselekedni, hisz azt már megírtam egyszer. Arról van szó, hogy szeretném „mélységében” is megismerni a törvény filozófiáját. Számomra ez nem akadémiai kérdés, hisz szlovák barátaim gyakran és részletesen szoktak kérdezni erről a törvényről. És jó lenne pontos és kimerítő magyarázatot adni nekik. Merthogy a kettős állampolgárságról szóló törvényről a szlovákok többsége azt gondolja, hogy ez a jogszabály a magyar expanzionizmus újabb szüleménye. És elég nehéz elmagyarázni nekik, hogy ma Magyarországon nincsen olyan józan gondolkodású ember, aki a „hét határ” módosításán spekulálna. (Mert Trianonban négy állam kapott „ajándékot” az egykori Magyar Királyság területéből: Ausztria, Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Nos ebből a négyből azóta hét lett.)

De ha valóban nincs határspekuláció, akkor miért jelennek meg újra és újra a Nagy-Magyarországot ábrázoló sálak, képek, matricák, térképek és szőnyegek, kérdi a szlovák ember. És mit akar mindez jelenteni?

Nos azon én is sokat gondolkodom, hogy valójában kinek szól és mi az üzenete ennek a Nagy-Magyarország reneszánsznak? Magunkhoz szólunk, vagy hozzájuk? Önmagunkat biztatjuk azzal, hogy egykoron mi is büszke Nagyok voltunk, és hogy az volt az igazi Magyarország, nem pedig ez a gondoktól és problémáktól terhes mostani? És nekik, az „orgazdáknak” azt üzenjük ezzel a Nagy-Magyarországgal, hogy azért ne bízzák el magukat?

∗∗∗

Úgy gondolom, hogy a kettős állampolgárság kérdése a választójogi törvénnyel kiegészítve elsősorban a magyar belpolitikai történéseket kívánja befolyásolni (akár hosszabb időtartamra is), nem a Kárpát-medence sorsát.

Sőt már azt is hallottam, hogy ez a törvény annak a bizonyítéka, hogy az új magyar vezetés egyszerűen szembenézett a realitásokkal, elsősorban azzal, hogy Magyarország lakossága egyre csökken, és felismerte, hogy ebből komoly társadalmi problémák keletkeznek. Amely problémák viszont megelőzhetők a kettős állampolgársággal. Magyarországnak (a térség más országaihoz hasonlóan) igenis szüksége van fiatal munkavállalókra, és Budapest nem afrikai és ázsiai bevándorlókkal akarja megoldani ezt a problémát, hanem a Kárpát-medencében élő magyarok „viszszahonosításával”. És akinek van állampolgársági papírja és egyszer-kétszer (választás, munkavállalás) használja is a dokumentumot, az könnyebben rááll arra is, hogy véglegesen áttelepüljön Magyarországra. Gondoljuk csak el, milyen segítséget jelenthetne Magyarországnak egy milliós nagyságrendű „szövetbarát emberinjekció”.

Ha valóban ez a dolog lényege, akkor ez semmiképpen sem nevezhető expanziónak, viszont azt is ki kell mondani, hogy akkor az egykori frappáns meghatározás, mely szerint Magyarország egy olyan ország, mely önmagával szomszédos, a továbbiakban már nem érvényes. És akkor felesleges dolog autonómiákról és a kisebbségek jogállásáról vitatkozni, hiszen tizenöt-húsz éven belül már úgysincs Dunaszerdahely és Ipolyság, csak Dunajská Streda és Šahy. És mindezt így, érthetően el kell mondani a szlovákiai, romániai stb. magyaroknak és a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek stb. is. Hogy készüljenek, mert „ez a jövő”. De ismétlem, mivel csak feltételezések vannak a birtokomban, ezért itt és most a kettős állampolgárságról sem nyitok vitát.

∗∗∗

Amiről valójában szólni akarok, az egy más dolog. Az nem olyan magyar belügy, melyet speciális háttér-információk nélkül nem lehet megérteni. A sajtóról és a sajtótörvényről van szó. A médiatörvény ugyanis az egész demokrácia ügye.

1989. december tizenötödikén került az utcára a szabad Csehszlovákia első független sajtóterméke, a NAP című újság, melynek címlapján egy vastag betűs szó volt: Sajtószabadság. Nem Havel portréja, nem is az új kormány tagjainak fényképe volt ott, hanem az, hogy Sajtószabadság.

Mert mi, a NAP egykori szerkesztői a sajtószabadságot tartottuk a bársonyos forradalom legfontosabb termékének. Nekem ez a fogalom azóta is a demokrácia egyik legkifejezőbb szinonimája maradt. És a sajtó meg a hírközlés dolgaival úgy vagyok, ahogyan azt Churchill fogalmazta meg az egyik politikai ellenlábasának: Uram, én ugyan nem értek egyet Önnel, de mindent megteszek azért, hogy szabadon elmondhassa a véleményét.

Olvasom az egyik, kormányhoz közel álló magyar hetilap háromoldalas cikkét a médiatörvényről. Az elemzés főbb pontjaival egyetértek, a következtetések dolgában úgy látom, hogy az újságíró egy kicsit derűlátóbb, mint én. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a szerző már a bevezető sorokban leírja: „A jogszabály valóban több sebből vérzik.” Majd így folytatja: „Ám védhető, sőt üdvözlendő elemei is akadnak.” Aztán pontról pontra végigelemzi a törvényt. A cikk azt sugallja, hogy a vágyálmok helyett inkább mentsük a menthetőt. Igen, valahogy így lehetne/kellene kifarolni a médiatörvény zsákutcájából. Arcvesztés nélkül, európai módon. Jól kommunikálva, elegánsan. Kipirosodva, asztalt verve nem megy. A legkisebb rossz az lesz, hogy nem fognak kedvelni minket.

Sine ira et studio üzenem hát pesti barátaimnak, fontolják meg jól ezt a dolgot. És legyen már vége a gyűlölködésnek. Hagyják végre abba a sárdagasztást és sárdobálást. Mert a végén mindenki nagyon koszos lesz. Leginkább Magyarország.

S ha pesti barátaink önmagukra nem gondolnak, legalább gondoljanak ránk. Mert nekünk, kisebbségieknek mindenképpen egy szép, mintaként is vállalható Magyarországra van szükségünk, ha meg akarjuk őrizni magyarságunkat.

Hunčík Péter