Szent István király jobbjának legendás útja

Szent István ereklyeként megőrzött jobbja a király hittérítő és országalapító művének jelképe. Legendákkal, rejtélyes eltűnéssel és felbukkanással teli történetét foglaljuk össze. A kézereklye, melynek csuklóját akantuszleveles zárólemez takarja, az ujjakat és a kézfejet pedig gyöngyfüzéres pántok rögzítik a bordó bársonnyal bevont párnához, üveghenger alakú belső tartójában pihen. A sírfeliratok tömörségével foglalja össze a Szent István halálára vonatkozó adatokat az az ismeretlen klerikus szerző, aki 1109 körül írta meg az országalapító király kisebbik legendáját: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt (István király), és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá.” A német származású Hartvik (Harduin, Arduin) győri püspök ugyancsak erről tanúskodik 1116 körül összeállított legendagyűjteményében, de az adatokat kibővíti a szentté avatás eseményének leírásával és a sírból származó ereklyék sorsának ismertetésével. Ma már régészetileg is igazolt, hogy az államalapító király holtteste eredetileg a fehérvári „királyi templom középpontjában” nyugodott, egy másodlagosan átfaragott szarkofágban. A kutatók valószínűnek tartják, hogy ez a kőkoporsó látható ma is a székesfehérvári püspöki palota tőszomszédságában kialakított romkert kőtárában. A szarkofágot 1803-ban találták meg a középkori romok eltakarításakor, 1814-ben a Nemzeti Múzeumba szállították, majd 1936-ban visszaadták az ország egykori szakrális fővárosának, Székesfehérvárnak. A boldog emlékezetű király teste nem sokáig nyugodhatott békében. A trónért folytatott külső és belső harc, valamint az 1061-ben kitört dunántúli pogánylázadás a koronázó várost is veszélyeztette. Győrffy György történész feltételezése szerint ezért helyezték nagyobb biztonságba a király földi maradványait, és rejtették el a Nagyboldogasszony-templom egy újonnan kialakított kriptájában. Ezt a sírt a XIX. század elejétől szinte rendszeresen megújuló ásatások ellenére is csak 1970-ben tárta fel Kralovánszky Alán, a romkert délnyugati oldalán. Az országépítő István király kultuszának kibontakozása a lovagi szellemű és a fel-feltörő pogány törekvéseket kemény kézzel elfojtó László nevéhez fűződik. A később ugyancsak szentté avatott Árpád-házi király tekintélyének súlyát azzal kívánta növelni, hogy a Szentszéktől kérte a „dicső és nagynevű előd” szentté avatását. István király sírjának felbontására, VII. Gergely pápa engedélye alapján, 1083. augusztus 20-án került sor. A történelmi források szerint László király már egy év múlva, 1084. május 20-án elzarándokolt a monostortemplomba, és hódolatával mintegy szentesítette a Szent Jobb ereklye kultuszát. Ez a királyi látogatás a középkori liturgikus naptárakban, mint a Szent Jobb „átvitelének” napja, később pedig, mint a Szent Jobb „feltalálásának” ünnepe szerepel. Az addig alig ismert bihari település új neve Szentjobb, illetve az ezzel etimológiailag azonos jelentésű Szentjog lett (ma: Siniob, Románia). Laskai Osvát (1450 körül–1511), a híres ferences szónok tanúsítja, hogy az ereklye az 1400-as évek végén ismét Fehérvárott volt. A török hódoltság idején a Szent Jobb történetének újabb, kevésbé ellenőrizhető korszaka kezdődik. Minden bizonnyal a mohácsi vész (1514), illetve Buda eleste után a török elől mentik át a történelmi Magyarország legdélebbi városába, a dalmáciai Raguzába (ma: Dubrovnik, Horvátország). A nemzeti ereklye visszaszerzésére I. Lipót császár kísérlete nem, csak Mária Terézia erőfeszítései jártak eredménnyel. A császárnő 1771. május 1-jén vette át elődjének épen maradt jobbját a raguzai domonkosoktól, és sze-mélyesen gondoskodott arról, hogy azt megfelelő ünnepélyességgel Bécsben hitelesítsék. A Szent Jobb diadalútja Győrön és Pannonhalmán át vezetett „Ősbudavárába”. Az ereklyét a Szent Zsigmondról elnevezett várkápolnában helyezték el, és ott őrizték a második világháborúig. A Szent Jobb az 1867. évi kiegyezést követő időben egyre elmélyültebb tiszteletben részesült: 1891-ben a kormány augusztus 20-át nemzeti ünneppé nyilvánította. Ettől kezdve rendszeressé váltak a Szent Jobb-körmenetek a budai vár területén. Az ereklye a háborús események folytán újból vándorútra kényszerült: 1944 őszén a koronázási jelvényekkel együtt nyugatra hurcolták. Szerencsére nem maradt sokáig távol, s a békeidő első augusztus 20-ai ünnepségét már Szent István jobbjának bemutatásával tarthatták meg a romos pesti utcákon. 1946-ban a bazilika környékén, 1947-ben pedig a bazilikától a Hősök teréig Mindszenty József bíboros, prímás vezette a Szent Jobb-körmenetet. Ezt követően, a súlyos politikai nyomás miatt a szent király kultusza a templomfalak közé szorult. Előbb az angolkisasszonyok rendjére bízták, majd a szerzetesrend feloszlatása után, 1951-ben a bazilika plébánosának adták át. ĺgy lett végleges őrzőhelye a budapesti Szent István-bazilika sekrestyekápolnája.

A szerző érseki tanácsos