Száz napnak ötven a fele

Jár-e száz nap minden kormánynak? Értsd, baszogatásmentes száz nap, amíg a miniszter megismerkedik a hivatalával, amíg rájön, hogy nemcsak azt fogja csinálni, amit akar, hanem azt is, amit muszáj. Amíg megszokja a kormányülések hangulatát, a korlátokat és a lehetőségeket. Szerintem jár. De aztán menthetetlenül csépelni kell a minisztereket, hogy érezzék, mi is ismerjük a lehetőségeiket és a korlátaikat. Rudolf Schuster szerint nem jár. Legalábbis ezt mondta, hogy aztán szóvivője mosdassa a szerecsent, mert az államfő valójában úgy gondolta, hogy ez a kormány annyira kompetens, annyira folytatása az eddiginek, hogy késlekedés nélkül nyugodtan dolgozhat. Vagyis ha tizenhatból tízen nem miniszterkedtek az előző ciklusban (na jó, egy államtitkárkodott), hatan viszont igen, az már kontinuitás. Kinek hogy. Nekem nem az, de igazán ritkán értek egyet köztársasági elnökünkkel, valahogy nem bírom követni a gondolkodását. Pavol Rusko, a teljesen újonc ANO elnöke annyira megilletődött az elnök kijelentésén, hogy legalább ötven napot kért a kabinetnek.

Végül is a száz nap nem más, mint a médiumok (helyenként az ellenzék) moratóriuma, hogy nem hajszolja a minisztereket az öngyilkosságba. Ezt egy normális demokráciában meg is szokta kapni, még ha az elnök nem is osztogatná a napokat. Még szerencse, hogy nem rajta múlik, hanem az újságírók érettségén, és az ellenzék konstruktivizmusán. Persze, ez utóbbi kettő is pengeél, nem csak az elnök.

Ám intő jelnek álljon itt a holland példa. Száz nap sok volt a jobboldali-liberális kormánynak, korábban megbukott. Tanulságos azonban, hogy ott sem az ellenzék és a sajtó tette múlt idejűvé Balkenende kabinetjét, hanem önmagát zabálta szét. Pedig Beatrix adott volna nekik egy százast.