Súlytalan államfő

Ez a történet pontosan tükrözi a köztársasági elnök eddigi politikai karrierjének lényegét: szép, elvben fontos szavai és a valós tettei közötti jelentős különbséget. Kedden és korábban is a társadalmi feszültségek enyhítését, főleg a gyűlölködés visszaszorítását szorgalmazta, miközben egyetlen szóval sem igyekezett jobb belátásra bírni a politikai bosszútól lihegő és a PS növekvő támogatottsága miatt megriadt Robert Ficót.

Nem járnak messze az igazságtól, akik azt állítják, hogy az államfő bő két évtizedes politikai pályafutása során mindössze egyszer volt bátor: akkor, amikor több társával együtt kiugrott a Smer süllyedőnek tűnő hajójából, és 2020 szeptemberében megalapították a Hlas pártot. E lépés előtt simulékony, a konfliktusokat lehetőleg elkerülő óvatos duhajként tartották számon Peter Pellegrinit. Ezért jutott egyre magasabbra azon a bizonyos létrán, s ezért jelölte őt Robert Fico a legkülönbözőbb tisztségekre, amelyekre nem talált nála megbízhatóbb személyt. Így lett többek között oktatásügyi miniszter és házelnök is. Minden tisztségben híven szolgálta ki a pártját, főleg az elnökét. A négy évvel ezelőtti pártütés után Fico nagy haragra gerjedt, árulónak kiáltotta ki a Hlas megalapítóit. Ám fokozatosan rájött arra, hogy a harag a politikában is rossz tanácsadó. Így lettek az árulókból szövetségesek, mert Fico és Pellegrini is ráébredt arra, hogy a hatalom megszerzése érdekében szükségük van egymásra.

Ennek tudatában kötöttek pragmatikus alkut, aminek köszönhetően Fico immár negyedszer lett miniszterelnök, Pellegrini pedig beköltözhetett a Grassalkovich-palotába. Elsősorban neki segítettek a hazai magyar szavazók is, akik között nem kevesen a Magyar Szövetség hívei voltak, akik jórészt Forró Krisztián pártelnök önhatalmú felszólítására döntöttek így. Néhányan már biztosra veszik, hogy az államfő miként hálálja meg ezt a nem jelentéktelen gesztust.

Pellegrini első hivatalos beszédében s azóta többször is azt hangoztatta, hogy a „nép államfője” óhajt lenni. Ez a fogadkozása egyelőre csak abban nyilvánult meg, hogy igyekszik ennek az ígéretnek a látszatát kelteni. Martina Šimkovičová kulturális miniszter dilettáns ideológiai tisztogatásait törvényesnek és a kormányprogram alapján megfelelőnek nevezte, mindössze annyit tett hozzá, hogy a tárcavezető a leváltásokat elegánsabban hajthatta volna végre. Boris Susko igazságügyi miniszter erősen vitatható határozatait még ilyen óvatos bírálattal sem kifogásolta.

František Mikloško, a szlovák kereszténydemokraták és a képviselő-testület legtapasztaltabb személyisége szerint a kormánykoalíció a demokratikus értékrendre, de még a parlamenti szokásjogra is fittyet hányva módszeresen leváltja az ellenzékieket, ha a tisztségükben bírálni merészelik őket. Ezért váltották le Mária Kolíkovát a titkosszolgálatokat feügyelő parlamenti bizottság éléről, s nem választották meg újra. Michal Šimečkáról nem tudták bebizonyítani, hogy hozzátartozói számára kedvező döntéseket hoznak a különböző alapítványok, amelyektől a pártelnök egyetlen centet sem vett fel, mégis távoznia kellett a parlamenti posztjáról, mert Fico igy akarta fékezni a PS közéleti térnyerését.

Fico kijelentette, hogy nem hagyják abba a Šimečkáék elleni hadjáratot, amihez most a Számvevőszéktől várnak újabb muníciót. Sokan úgy vélik, hogy az államfőnek kellene őt csitítani, de ehhez szerintük nincs kellő jogköre, vagyis jelentéktelen a politikai súlya. Ez legfeljebb féligazság, amit két elődjének a hagyatéka is igazol. Ivan Gašparovič végig a Smer szekerét tolta, ezért valóban súlytalan volt. Michal Kováč viszont határozott lépéseivel hozzájárult Mečiar bukásához. Pellegrini nem őt követi, pedig a mečiari módszerek már feléledtek.