Stabilitás és alkukényszer

Ráadásul miközben az SDKÚ, a KDH és Híd a kérdést egyre inkább a kormányzás jövőjének erőpróbájaként próbálják beállítani, az SaS elutasítja ezt az olvasatot és különösen azt, hogy az euróvédőfalat a miniszterelnökkel szembeni bizalmi szavazással kössék össze.

Az is jelentős eltérés, hogy míg Sulík az intézkedés elfogadásának kérdését igyekszik binárisként bemutatni (vagy lesz védőfal, vagy nem), addig a többiek látnak mozgásteret az álláspontok közelítésére, egyebek között az euróvédőfalon keresztül adott kölcsönök nagyobb ellenőrizhetőségének biztosítása által.

A sajtó előszeretettel használja az események leírására a „kormányválság” kifejezést – bár ezt a szóhasználatot továbbgondolva, a Radičová-kormány a különböző ügyek és belső konfliktusok miatt gyakorlatilag megalakulása óta válságban van. Az eddigi akadályokat a négypárti koalíciónak sikerült leküzdenie – rugalmassággal, alkufolyamatok révén. A legnagyobb valószínűséggel ez az ügy sem ér véget másként. Ha mégis, az azt jelentené, hogy a pártok (vagy az egyik párt) rugalmatlanná váltak – akkor viszont az euróvédőfaltól függetlenül sincs értelme a további közös kormányzásnak.

Az elmúlt egy év szlovákiai eseményei ízelítőt adtak abból, milyen a többpólusú, többé-kevésbé egyenrangú felek közötti koalíciós kormányzás, ha működik. A folyamatos feszültség, az alkukényszer és az intenzív, nemegyszer nyilvános vita átgondolt, patikamérlegen kiszámított törvényeket szül, egyfajta érési folyamat eredményeként. A kialkudott megoldások egyszerre több, gyakran egymással szinte ellentétes érdeknek próbálnak megfelelni.

Hogy a konszenzuális döntésnek milyen alternatívái vannak, azt 2011 orbáni Magyarországa nagyon jól szemlélteti. A gyakorlatilag ellenőrzés nélküli, egypárti kormányzás által produkált törvények önkényesek, nem alakulhat ki róluk társadalmi vita (maximum utólag) és gyakran futószalagszerű sebességgel készülnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Fidesz által létrehozott minden törvény rossz – korántsem. De vélhetően jobb lenne a helyzet, ha a frakciónak legalább valakivel kompromisszumra kellene jutnia, fékezve a pártelnök víziója által vezérelt kormányzást.

Ahogy Robert Fico folyamatosan a kormány impotenciájára célozgat, úgy Orbán Viktor is a hatékonyság címén tervezi csökkenteni a parlament létszámát, gyengítve annak arányosságát, célzottan kiszorítva a kisebb pártokat. A populista ígéret, mely szerint az egypárti kormányzás hatékonyabb, mint bármi más, azonban kétes alapokon nyugszik. Együttműködni majdnem mindig nehezebb, mint magányosan dolgozni. Azonban éppen a partnerek közti kooperáció az az ellenőrző mechanizmus, amely esélyt ad a legnagyobb túlkapások elkerülésére. A döntéshozatal instabilitása paradox módon gyakran épp a meghozott döntéseket teszi stabilabbá.

Ravasz Ábel; a szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője