Soňa esete

Autóm vélhetően sosem lesz, taxira nincs pénzem, úgyhogy továbbra is maradnak a buszok az éjszakába nyúló koncertek, színház, mozi után, felesleges finnyáskodni, gondoltam az első döbbenetet követően. De azért megnéztem a szóban forgó utcákat, és bizony beleesnek az útvonalamba. A rokonaim, ismerőseim megerősíthetik, hogy állandóan bizonygatom nekik, mennyire biztonságos Ligetfalu, mennyi térfigyelő kamera van a panelházak tetején, milyen kihalt éjjel a lakótelep, nincsenek részegen ordítozó hordák, gyanúsan settenkedő vagy imbolygó alakok, kapualjakban ücsörgő narkósok, szóval ez csak amolyan hátramaradt rossz hírnév, amely a nyolcvanas évek óta tartja magát a köztudatban.

A bedrogozott, elrabolt és megerőszakolt Soňa esete azonban rákényszerített arra, hogy összeszámoljam, hányszor kerültem kellemetlen helyzetbe a lakótelepi éjszakában. Előfordult párszor, hogy hangos, pityókás társaság rendezett műsort a buszon, amelybe interaktív módon szerették volna bevonni az utazóközönség kipécézett tagjait. Ha valakit elkezdenek szólongatni, kérdezgetni vagy udvarolni neki, általában senki sem akad, aki védelmébe venné az illetőt. Az emberek a padlót nézik, vagy kifelé bámulnak a nagy sötét semmibe. Ilyenkor előre kell menni és bekopogni a sofőr kabinjába, aki leszállíthatja a molesztálókat, egy gombnyomással rendőrt hívhat, és aki elvileg látja a kameraképet, de nem mindig hallja, mi zajlik a jármű végében, és hát elsősorban az utat kell figyelnie. Egyedül utazó nőknek érdemes a sofőr közelében helyet keresniük. Az én eddigi legdurvább kalandom az volt, amikor a szomszédos ülésen mellettem szendergő fiatalember felocsúdván sugárban lehányt engem a buszon. Aztán fel sem fogta, mit tett, hiába mutogattam neki a nadrágom szárát. A pár napja történtek fényében persze apró kellemetlenséggé zsugorodik ez a sztori.

A rendőrség példás gyorsasággal elfogta az elkövetőt, egy 54 éves mentőst, aki a munkahelyéről lopta a diáklány elkábításához szükséges szert, és akinek egyébként van egy Soňával egykorú lánya. Sokat segítettek a kamerafelvételek és a szemtanúk – egyelőre ennyit tudni, de nem lennék meglepve, ha többet el sem árulnának, mert az már a nyomozási módszerek kiteregetése lenne.

Lám, ha egy ország figyeli az eseményeket, máris csodákra képesek a rend őrei! Másrészt viszont eléggé ijesztő belegondolni, kik dolgoznak manapság a mentősöknél… Tudom, hogy mindkét előző mondat általánosítás, elnézést kérek, de sajnos ez jutott először eszembe. És gondolom, nem vagyok egyedül.

Az eset több szempontból is tanulságos, bár vélhetően lassan lekerül a terítékről, mert az élet megy tovább. A rendőrség belső berkeiben azonban talán iskolapélda lesz belőle. Bárcsak így lenne!