Sántító statisztika

Meglehetősen kincstári optimizmusnak hat, hogy Ivan Mikloš örül a statisztikai hírnek, mely szerint Szlovákia gazdaságának növekedési üteme a Dzurinda-kormány idején tavaly volt a legnagyobb. Beváltak a hazai kereslet élénküléséről szóló elemzői előrejelzések is. Viszont jelző nélküli szépséghiba, hogy romlott az ország kereskedelmi mérlege; ismét többet importáltunk, mint amennyit kivittünk. És a ráadás: tovább mélyült a gazdasági egyensúlytalanság is; ez annak a következménye, hogy a háztartások és az állam fogyasztásának üteme meghaladta a bruttó hazai termék növekedésének ütemét. Nehéz dolga van ilyen viszonyok között a gazdasági miniszterelnök-helyettesnek, amikor az ország dinamizálódásáról próbálja meggyőzni a lakosságot. Önmagáról beszél, hogy az Európai Unió ismét a tarthatatlanul nagy munkanélküliségre figyelmeztette a minap Szlovákiát. Vagyis hiába örül Ivan Mikloš a statisztikai hivatal mutatóinak, ha a lakosság egyötöde már évek óta segélyből tengődik. Ez annak a következménye, hogy 1998 őszétől alig javult a gazdaság elavult szerkezete, az állam képtelen leszorítani a bevételei és kiadásai közti nagy különbséget. Nemcsak azért volna erre szükség, mert a Nemzetközi Valutaalap meg az EU elvárja ezt Szlovákiától, hanem azért is, hogy végre a hazai lakosságot se csak a makroökonómiai mutatók kedvező alakulásával vigasztalja a kormány. A keresetek általános növekedése, új munkahelyek, működő egészségügy, iskolák helyett ott tartunk, hogy a tömeges elbocsátásokat sehol sem követi tömeges munkafelvétel. Kevés az országban az olyan szerencsés térség, mint a főváros és szűkebb környéke, ahol az utcára kerültek zöme viszonylag gyorsan talál magának új munkahelyet. A többi térség pedig reménykedhet, hogy majdcsak hozzájuk is elérnek az autópályák, azokon meg a külföldi beruházók. De amíg a kormánykoalíciós miniszterek egymás alatt vágják a fát, addig aligha képzelhető el, hogy döntéseikben az ország érdekei diktálta ésszerűség játssza a főszerepet, ne pedig az alacsony párttámogatottság miatti kétségbeesés. A politikai megsemmisülés réme még azt is képes elvakítani, akire korábban a józanság és a megfontoltság volt a jellemző. Nem csoda, hogy erősödnek a hangok: félő, az ősszel felálló új kormánynak ott kell folytatnia a válságmenedzselést, ahol négy évvel ezelőtt a mostani elkezdte. A lakosság meg esetleg újabb négy évet várhat helyzetének jobbra fordulására.