Rosszul szeretni?

A két gyerek néha beszélgetett evés közben, de legtöbbször a telefont nyomogatták. Az apjuk minden héten egyszer felhívta őket, videotelefonon érdeklődött, hogy vannak. „Suliban mizujs?” – tette fel a kérdést apa, mire a válasz mindig ugyanaz volt: semmi. Két perc mindkét gyerekkel. A látogatások az évek múlásával havi egyre csökkentek. Apánál lenni semmilyen sem volt. Otthon lenni is ilyen: semmi sem történik, ami jelentőséggel bír. Anya műszakokra jár: mikor éjjeles, akkor ér haza, amikor a srácok már suliban ülnek az első órán – így van ez évek óta, a tízórait anyu este a hűtőbe teszi. A nagytesó hetedikes, a kisebbik ötödik osztályba jár. Elég jól teljesítenek a suliban, kettesre tudják, amit feladtak nekik. Vannak barátaik, elvannak. A tanárok, ha jellemezni kell a két lurkót, mindegyik problémamentesnek titulálja őket. Anya ilyenkor mindig megkönnyebbül, mert a szomszéd Erzsi nagyobbik fi a nem ilyen, az az utcákon csavarog züllött haverokkal, a hiányzása miatt az igazgató Erzsit többször figyelmeztette. Anya és Erzsi többször átjárnak egymáshoz tejért és tojásért, utána, ha beszéltek, anyuka bemegy a gyerekeihez, és elejt néhány mondatot arról, hogy milyen jó gyerekek.

Azok, tényleg, mert mikor anya délutános műszakban dolgozik, ők már az üres lakásba jönnek haza, de sosem panaszkodnak, hogy meg kell az ebédet melegíteni, csak teszik a dolgukat, ahogy anya egy cetlin meghagyta: kaja a hűtőben, tanuljatok! Ők pedig jó gyereknek lettek nevelve, szófogadónak, elég jónak, így működnek, ilyen a valóság.

A vacsora után az anyja mellé ül a kisebbik gyerek, nem szólal meg, tudja, azt nem szabad, mert ez az idő anyué. Hát ül ott, bámulva a képernyőt, a sorozat főszereplői mind túljátsszák a szerepüket, túl nagy tragédia a szerelmi csalódás, ő már ennyi idősen is tudja, hogy nem kell ekkora ügyet csinálni ezekből a dolgokból.

A nagyobbik a haverokkal chatel. Hívják ki, szereztek cigit, azt az illatosított, már bárhol kaphatót, csábítják, menjek le velük a parkba, tuti jó buli lesz, mindenki ezt csinálja. Miért ne próbálná ki ő is? Amúgy is ritkán hívják ki magukkal az osztálytársak, mert még abban a korban vannak, hogy estére nem igazán lehetnek odakint, nőzni még nem tudnak, csajok csak a legmenőbbeknek jutnak, és ő biztos nem az.

Odasomfordál az anyja elé, és kitalálja, hogy leugrana a közeli boltba néhány finomságért, majd ha hazajön, elmeséli, hogy közben összefutott pár sráccal, és ezért nem jött azonnal vissza. Anyja bólint, menjen csak. Ő meg szalad le a lépcsőházban, és messziről elkerüli a boltot, egyenesen a parkba megy. Négyen ülnek a padon, odacsapódik, és már körbe is jár az elektromos cigi. Nem rossz, gondolja magában, és ami a legjobb, szinte lehetetlen lebukni, mert nem büdös tőle az ember. Csak egy kicsit ellazul. Ő is. Milyen izgalmas ez így, valamit tilosban csinálni, valamiben eltérni a többitől! Anyjára gondol, már biztos rájött, hogy a gyerek elmaradt, lehet, még dühös is lesz rá, lassan elköszön, és hazáig fut. 

Mikor felér a lakásba, anya semmit nem kérdez, mintha fel sem tűnt volna sem az érkezése, sem a távozása. Csak újra teljes lett a díszlet, ahol ez az egyhangú dráma zajlik. Megáll az ebédlő ajtajában, szólna, de senki nem néz rá. A kistesója a telefont nyomja, anyja a távirányítót. Befekszik az ágyába, a fejét beleengedi a vánkosba, és némán ordít, ahogy bír, az arcizmai megfeszülnek. Nem sír, nem kiabál. 

Este kilenc van, a szobában vannak már mindketten. Már fogat mostak. Esti rutin letudva.

Anya odakint, az ajtón keresztül beszűrődik a hűtőszekrény ajtajának csukódása, már benne a holnapi kaja.

Anya lefekszik aludni, fogmosás, pisi. A hálószoba ajtaja résnyire nyitva marad. Anya mormogja az imát, mindig ugyanaz: Miatyánk, Üdvözlégy.

Eltelt egy nap, egy hétvége. S mi történt? Semmi lényeges.