Rekviem a republikánusokért

Paul Ryan, a washingtoni Képviselőház (republikánus párti) elnöke bejelentette, hogy a novemberben esedékes kongresszusi választásokon (a teljes képviselőházat és a szenátus harmadát választják) nem indul újra wisconsini képviselői mandátumáért és (egyelőre?) távozik a nagypolitikából.

A 2012-ben nagyon fiatalon Mitt Romney mellett alelnökjelöltként induló Paul Ryan még mindig csak 48 éves, vagyis a csúcspolitikában fiatalnak számít, egykor pártja jövőjét jelentette, de a jövő végül Trump lett…

Ryan nem egyedül távozik, több mint háromtucatnyi párttársa jelezte már, hogy nem indul harcba képviselői mandátumának megvédéséért. Ryan tehát „csak” a szimbólum, a legmagasabb rangú megtestesítője egy eszme vereségének. A Reagan által összehozott nagykoalíció omlik össze a szemünk láttára a republikánus pártban. A koalíció a szabadpiacpárti fiskális konzervatívokból, a vallásos „morális többségből” és a hidegháborús külpolitikai héjákból állt össze. Az ő eszméikkel, elveikkel áll szemben a nagy semmi, amely most elfoglalja a republikánus pártot. Merthogy Trumpnál hiába keresnénk konzisztens ideológiát, elveket, amelyekért határozottan kiáll, és amelyek mellett kitart. Meg erkölcsi mércét a „morálisan alkalmatlan elnöknél” – ahogy az általa tavaly májusban kirúgott James Comey FBI-igazgató találóan jellemezte.
 

Ideológia helyett ott az identitás, világos célok helyett megteszi a düh, az ellenségek provokálása, az állandó kultúrharc, a gyűlöletkeltés, eredmények és politika helyett ott van a botránydús valóságshow-ra emlékeztető elnökösködés.

Lincoln és Reagan pártja hagyományosan szabadkereskedelem-párti volt, Trump többnyire ellenzi azt. A republikánusok a karcsú állam, az állami kiadások lefaragásának hívei voltak (Ryan ennek a fiskális konzervativizmusnak volt a kiemelkedő képviselője), Trumpot ez nem érdekli. Gazdasági növekedés és rekordalacsony munkanélküliség idején is növeli az államháztartási hiányt, amely éves szinten újra 1000 milliárd dollár fölé kúszhat, gyorsan emelve az államadósságot. Nincs olyan közgazdasági elmélet, amely ezt támogatná, csak a populista politikai gyakorlat, amely garantáltan válságba szokta vinni az ezt alkalmazó országokat.

Ryan elfogadtatta a Kongresszussal az adórendszer nagyszabású átalakítását, ez főleg adócsökkentést jelent. De emellett hozzá kellene nyúlni a kiadási oldalhoz is, mindenekelőtt az olyan fenntarthatatlan rendszerekhez, mint az állami egészségügy és nyugdíjrendszer. De Trumpnak ez eszébe sincs, mert miért is ártana egyre fontosabb támogatói bázisának, a nyugdíjasoknak. Helyette inkább kereskedelmi háborúk kirobbantásán dolgozik szorgalmasan. Ezek általában Amerikának, az ország imázsának és a szövetségeseinek ártottak a leginkább, és mondjuk nem Kínának, amelyet meg akartak regulázni. A republikánusok korábban tisztelettel beszéltek a keményen dolgozó bevándorlókról, Trump többnyire erőszakos bűnözőként beszél róluk. És falat ígért a teljes mexikói határra, mexikói pénzen.

Fal még nincs, mexikói pénz meg pláne nincs, de a híveket nem érdeklik a megvalósítatlan ígéretek, a lényeg többé nem az, hogy kik vagyunk és mit képviselünk, hanem hogy mi ellen vagyunk és mit utálunk. S mivel ebből Trump bőven szolgáltat, naponta többször is, ezért a republikánus törzsszavazók között 80 százalék körüli támogatottságot mérnek neki. Az igazi – csalódott – republikánus politikusok meg tucatjával hagyják ott a pártot.

Nem sikerült megállítaniuk Trumpot, Trump foglalta el a pártjukat. Kár érte, s hogy lesz-e újjáéledés, az a jövő zenéje, de egyelőre aligha számolhatunk vele. Legközelebb novemberben kapunk ízelítőt, kérdés, hogyan szerepel akkor a „Trump-párt” – immár nyugodtan nevezhetjük így.