Rádiókeringő

Deki védi meg a főtitkárt? Ez volt a címe annak a könyvnek, amelyik a deres sziklahasadékban pihent, amikor Bandika és Ervin leültek a hasadék előtti deres, piros padokra. Elővették a termoszt, megdicsérték egymás zokniját (nem piros, hanem ciklámen, ide nézz, a pad a piros, haver, a pad), aztán beszélgettek a két nővel. Az egyiken barna cipő volt, kopogós sarkú, a másikon fekete, nem kopogós.

Itták a teát, és újévi fogadalmaikat ismertették egymással, kíváncsian várva, kié a nagyobb. A kopogós cipős nő azt mondta, idén elutazik Japánba, mert azt hallotta, ott kedvesek a rendőrök. Bandika következett, aki arról számolt be, hogy tavasszal szeretne venni egy hajót, olyat, amelyikben lakni is lehet. A nem kopogós nő fogadalma az volt, hogy idén ismét megpróbálkozik a csipkebogyólekvárfőzéssel, száz-kétszáz üveggel szeretne. Ervin pedig elárulta, hogy 2020-ban minden vagyonát szétosztja, beáll vándorszerzetesnek, és felebarátait jobban fogja szeretni, mint önmagát. A fogadalomszépségversenyt így utcahosszal ő nyerte.

Ekkor ballagott el mellettük két vidám turista, akik egy nagyfülű táskarádióból Szosztakovics kettes számú keringőjét hallgatták. Rádióból keringőt hallgatni olyan, mint húslevest enni műanyag tányérból, jegyezte meg a kopogós sarkú nő, aki Japánba menne. A rádió hirtelen átváltott egy másik csatornára, ahol egy fiatal női hang közölte, hogy az újévi fogadalmak nyolcvan százaléka a pszichológusok szerint a kukában végzi. Erre a két vidám fiú közül a vidámabb letette az egyik pad mellé a rádiót, és kezével jelezte, hogy mindjárt visszajönnek. Ervin a következő csésze teánál kifejtette, hogy szerinte érdekes, hogy a rádión nincs külön ki- és bekapcsoló gomb, hanem ugyanaz az egy látja el mindkét funkciót. Mint mondta, senkit nem akar meggyőzni, de úgy érzi, ez valahol az élet és a halál közös forrását szimbolizálja, minthogy az egyik a másikból születik, illetve egymásba is térnek vissza. Kikapcsolni csak azt a rádiót lehet, amelyiket korábban valaki bekapcsolt, ez pedig fordítva is igaz: csak annak van esélye megszületni, aki nem él. Rövid szünet következett, a vidám fiúk elvitték az itt hagyott rádiót, a kopogós cipőt viselő nő pedig azt mondta, abba kéne hagyni a nagy táblákon zajló monokultúrás mezőgazdaságot, mert kizsigereli a földet, és ellehetetleníti a vadgazdálkodást, egyszóval hosszú távon nem fenntartható. Bandika a hasadékhoz ment, és a könyvre borította a kiázott tealeveleket. Van még benne erő, de így kár hazavinni, mondta közben. Ekkor olvasta el, hogy a ponyvának látszó ponyva szerzője bizonyos Fridrich Nyeznarszkij. Meg is kérdezte a két nőt, hogy „szerintetek ez nem az a Fridrich, aki a múltkor…”, de a két nő határozottan kijelentette, hogy nem. Bandika szeretett volna belenézni a könyvbe, de aztán nem merte megérinteni, ki tudja, mit csináltak vele, akik itt hagyták. Még az is lehet, hogy valaki elolvasta.

Hazafelé metróval mentek, az egyik várakozó lány táskájára pedig az volt írva: Pest side story.

A szerző a Vasárnap munkatársa