Pusztulunk, veszünk

Szóval baj van, kár szépítgetni. Felesleges beszélni „új nemzetstratégia kialakításáról”, a „fogyás megállításáról”, a „csak rajtunk múlik, álljunk fel” szocialista országépítést idéző lózungokról. Eddig se sikerült, ezután se fog. Nem tudunk kialakítani egy közös, a felvidéki magyarság többsége által elfogadott célt; a népességfogyást sem lehet megállítani; de azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy csak mi vagyunk sorsunk kovácsa, mert külső segítség nélkül, illetve a megértő államhatalom által biztosított törvényi-intézményi-anyagi háttér nélkül nem lehet eredményt elérni. Bűnbakot is lehet keresni, habár nem érdemes. Egyrészt azért, mert mindig „a másik a hibás”, másrészt azért, mert akik igazán bűnösek, azok gyakran „érinthetetlenek”. Gyáva az, aki nem meri bevallani magyarságát, és bűnös az is, aki döntéshozóként megalkuszik, vagy csak anyagi-hatalmi érdekei alapján cselekszik. Gyakori panasz, hogy a magyar vidéket nem fejlesztik. De hát vannak magyar nagyvállalkozók is, ismertebbek és ismeretlenebbek, akik ha érdekük úgy kívánja, azonnal leépítenek vagy be sem ruháznak. A politikusok sem mindig járnak elő jó példával. Mindkét pártban van olyan csúcspozícióban található képviselő(jelölt), aki önmagának meg tudja indokolni, miért járatja, járatta gyermekét Magyarországon iskolába. A felvidéki magyar közvéleményt az is hidegen hagyja, hogy még vezető értelmisége körében is nem egy esetben fordul elő, hogy vezetéknevét (!) hol magyar, hol szlovák formában használja. Tapsolunk a megmaradásról papoló nemzeti elitünknek, amelynek tagjai közül többen arra büszkék, hogy utódaik mennyire megállják helyüket Nyugaton. A magyar feliratok hiányáról a magyar intézményekben már ne is beszéljünk. Magunkat csapjuk be, minden egyes napon.

A népességfogyás még pár napig hír lesz. Egy valamiben azonban biztosak lehetünk, abban, hogy folytatódni fog. Tíz év múlva új számot kell szokni, a négyszázezret. De addig még van idő, álmodozhatunk közösös célokról, megmaradásról.

Horbulák Zsolt