Pomichal Richárd emlékére

Úgy döntöttél, nem várod meg a hatvanat, amely már itt jár a kertek alatt. Mióta is ismertük egymást? De régen is volt 1966. Azóta voltunk barátok. Bár Te igazán nagyon kevés embert engedtél magadhoz közel. Ám az, hogy ennyi év után is eléggé rendszeresen találkozgattunk, beszélgettünk, talán arra enged következtetni, hogy kapcsolatunk több volt az ismeretségnél. Ahogy barátként viszonyulunk egymáshoz mindannyian, azok a szenci gimnazisták, akik '66-ban együtt kezdtünk. S nem voltunk kevesen. Akkor három első osztálya volt még a giminek… Baráti közösséggé tett bennünket tanáraink bölcs előrelátása, akik a kultúrában és a sportban rejlő lehetőséget használták fel, hogy erős közösséget kovácsoljanak belőlünk. A legközelebbi találkozón már a Te padodban is egy szál virág jelzi csak egykori helyedet.
Kevés ember viszi véghez tudatosabban ifjúkori álmát, mint Te tetted. Biológus lettél, meggyőződésünk volt, hogy kutatóként, nagyhírű tudósként teljesedik ki pályád. Azután egy váratlan fordulattal muzeológus lettél, természetvédő. Kevesen vetették magukat hozzád hasonló lelkesedéssel ebbe a reménytelennek látszó küzdelembe. Az újságírók, szerkesztők kemény kenyerét is kóstoltad. Belső munkatársként az Új Szó, Vasárnap, Szabad Újság volt „otthonod”. Külsősként sok hazai és magyarországi lapban jelentek meg írásaid. Lelkesedéssel és reményekkel telve álltál a katedrán is – most már elmondhatjuk, életed végéig. Teljességre törekedtél mindig, az utóbbi időben aggodalmaskodó, már-már akadékoskodó lettél. És önmarcangoló, a közösségi kudarcokban minduntalan a magad részét kutató. Előadóként is mindenkor számíthattunk rád. Kisdiákokból álló, laikus felnőtt vagy szigorúan szakmai közönség előtt, tudományos konferenciákon egyaránt helytálltál.
Az ismeretlen felfedezése hajtott mindig. Egészen fiatal korodban egy hátizsákkal indultál világot látni, később kerékpáron fedezgetted fel a körülöttünk lévő országokat, hogy azután a látottakról, tapasztaltakról írásban, élőszóban számolj be. Ne feledjem barlangász éveidet. A sok történetet a föld alatt és a felszínen, az autóbuszban, a barlangászok szállásán töltött időkből. Utóbb már inkább csak a kerékpár maradt. Fiaiddal együtt jártátok a szigetközi, csallóközi, mátyusföldi tájakat. Már egyre gyakrabban láttad a gyerekek hátát. Nem baj, mondogattad, a legközelebbi kocsmánál megvárnak. Már a biciklizés sem az igazi, amióta a rend őrei nem veszik jó néven a kerékpáros által elfogyasztott egy-két kisfröccsöt, mondogattad nevetve.
Azt írtam, csak a kerékpár maradt. Nem igaz. Örök szerelmed, a víz, a Duna, a kajak, az üldögélés a Duna-part kövein, ott Aranyos alatt, barangolás a léli szigeten – kikapcsolódás, pihenés, feltöltődés az aranyosi háznál évek óta folyó építkezés fáradalmai után, mind-mind várt. Oda tervezted nyugdíjas éveidet. „Állj meg, ha erre jársz, és látod a kocsit az udvaron.” Szinte gyermeki örömmel mutattad az éppen befejezett vagy megkezdett munkálatokat. A félig kész szobában terveztük a közös utakat. A gímesi gesztenyés, a léli sziget, a Burda, a selmeci hegyek, a Madaras ismételt bejárását. Be kell vallanom, felnőtt fejjel többet tanultam tőled a természetről, mint diákkoromban az összes biológiatanáromtól. Azt hiszem, még nagyon sokáig megjelensz majd előttem, amikor lehajolok, hogy egy-egy virágot, lepkét vagy bogarat fotózzak.
Már a legkedvesebb könyveid is Aranyoson voltak, amikor jött a hír: úgy döntöttél, vége. Felszálltál a barlangászok autóbuszára, Gaál Dodi, Matas, Gyökeres Gyuri mellé. Vajon hol lesz a busz következő megállója, ki lesz a következő felszálló? Halálod számunkra felfoghatatlan. Biológus voltál, az élő szervezet működésével tisztában lévő, egész életedben megfontolt, alapos ember. Utolsó döntésed érthetetlen. De a Te döntésed volt, ezért mi, volt munkatársaid, barátaid elfogadjuk azt. Kedves Richárd!
Legyen Néked könnyű a Réte után második otthonodnak választott Aranyos földje! (Görföl Jenő)