Politika a kézilabdában

Sportszerető a magyar, futballsikerre, -kudarcra hevesen reagál a közönség, nincs ez másként a második legnépszerűbb játékkal sem: a világbajnoki kézilabdabukás hordoz társadalmi és politikai tanulságokat. 

„Sajnos majdnem reális kép ez, az előttünk lévő együttesek közül Egyiptom lett volna talán az egyetlen, amelyet le tudtunk volna győzni.” (Zsiga Gyula, a Magyar Kézilabdaszövetség szakmai igazgatója) 

Ahol a sport a politika által felemelt, deklarált stratégiai ágazat, kormányzati kedvenc, ott bizony a sport politika is. A hatalmon lévők jól érzékelik a sport társadalmi kohéziós lehetőségeit, a nemzeti büszkeség konvertálható érzelmi erejét. A sport azonban rizikós terep is, ha szembeállítják más fontos társadalmi ágazatokkal: veszélyes is lehet, ahogyan az olimpiarendezésből történt kormányzati kihátrálás is mutatta. 

Kockázati tényező az is, ha a dédelgetett kedvencek kudarcot vallanak – mint most a férfi kézilabdaválogatott a világbajnokságon tizedik helyével, az olimpiai álmot minimalizálva. Futballban megszokta a magyar az esélytelenséget, kézilabdában másként van: még a világ élvonalához tartozónak gondoljuk magunkat. 

Ezt az érzést erősíti a kormányzat bőkezű támogatása, csarnoképítések, nemzeti akadémia milliárdokkal leöntve, a jobbára központilag irányított állami szponzorációval fenntartott magyar klubcsapatok helyzete Európában. 

Ez a kivételezett kézilabda kapott nagy pofont, ismételten: a lecsúszás folyamatos, nem új a válogatott sokkoló szereplése, hiába a kispadon külföldi sztáredző vagy most magyar trénerek. Az ember laikusként úgy érzékelhette a vébét nézve, hogy elment a világ a régi magyar iskola mellett, az új trendben a játékosok már nem mázsa fölötti tornyok, inkább inas, gyors, nagyon mozgékony atléták. Nem nehézatléták, hanem sprinterek. 

„Nekünk nagyobb játékosaink vannak, ez a tempó nekik gyors volt... Csoda volt, hogy idáig bírtuk ennyi cserével. Tudomásul kell venni, jelenleg ez volt a legerősebb magyar keret... Nagyjából reális a végeredmény.” (Vladan Matics, a magyar férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya)

A sportos közvélemény, a szenvedélyes kézilabdadrukker-tábor ismét józanodhat: helyünk a világban nem egészen ott van, ahol képzeltük, hanem lejjebb. Régi dicsőségünkbe kapaszkodni nem elég, öreg harcosaink elfáradtak, az újak pedig már alacsonyabb szinten edződnek klubjaikban, topcsapatokban itthon főleg légiósok játszanak, tisztelet a kivételnek. Baj van tehát a magyar férfi kézilabda mostani garnitúrájával, főleg a sportágba invesztált hatalmas állami befektetések megtérülését tekintve. Ez a baj pedig társadalmi–politikai–vezetési tanulságokkal szolgál: valami nem stimmel azzal a kormánypárti politikus által elnökölt kézisszövetséggel, amely képtelen megoldást, koncepciót találni a férfi szakág gondjaira. A tervezés, türelem és szakmai kompetenciák terén lehet probléma, külföldi edzőpápák is erre utaltak. Komaságból, politikai kapcsolatokból nem lehet erős válogatottat építeni, csak őszinte helyzetfelméréssel – és a sportágban fontoskodó szent tehenek félreállításával. El kell dönteni egy alapkérdést: eredményes válogatottat vagy nemzetközi klubsikereket akar a sportirányítás – a kettő együtt mintha nem menne, a túl sok külföldi játékos miatt sem. Olimpiai és vb-érmeket akarunk nyerni a válogatottal vagy BL-t a klubokkal? Más utak. És ezzel együtt arról is határozni kell, hogy beengedik-e a szakmai versenyt a kézilabdába vagy változatlanul állami inkubátorban nevelik a kudarcot tovább.