Pesszimisták és optimisták kerekasztala

 Kamaszkoromban többször is elképzeltem, hogy felállnék, és hozzászólnék, az ő nyelvükön fejteném ki a véleményemet. Múlt szombaton, november 12-én ez az álmom valóra vált. Részt vettem a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala éves konferenciáján Érsekújvárban. Ahhoz, hogy ebben a megtiszteltetésben részesülhessek, (szünetekkel) 15 évig kellett magyarul tanulnom, egy disszertációs munkát írnom a pozsonyi többnyelvűségről, egy polgári társulást alapítanom, különböző szlovák médiacsatornákon többször kifejtenem, mennyire szexi a magyar nyelv, és végül, egy magyar férfihoz kellett feleségül mennem. Ez mind megérte.

Először csak csendben ültem a helyemen, és csodálkozva néztem, hol vagyok. Tipikus stréberként jegyzeteltem a kis piros füzetembe. Egy idő után rájöttem, hogy kétfajta magyar van jelen: pesszimista és optimista. A pesszimisták hangosabbak voltak, és én csak reméltem, hogy azok, akik csendesen ülnek, és nem vesznek részt a vitában, titkos optimisták.

Nem tudom, ez mennyire megnyugtató, de amikor a szlovákiai magyar problémák merültek fel, ezekről gyakran bebizonyosodott számomra, hogy nem csak szlovákiai magyar problémák. Például a híres panasz, hogy nincs magyar értelmiség. Hiszen ugyanezzel a problémával küzd a többségi szlovák társadalom is. Ahelyett tehát, hogy Szlovákiában nincs magyar értelmiség, azt is kijelenthetnénk, hogy az egész országban egyáltalán nincs értelmiség. Én azonban ezt nem jelenteném ki. Lehet, hogy kevésbé látható az értelmiség, de létezik.

Egy következő hangos panasz szerint: nincs sikerélményünk. Kinek nincs sikerélménye? A Kerekasztalhoz sok szervezet tartozik, amely sikeres, hasznos, fontos a szlovákiai magyar társadalomban. A képviselőik előtt kijelenteni, hogy nincsenek sikerélményeink, nekem elég tiszteletlennek tűnik. Viszont az is szomorú, hogy akik ott voltak, a sikeresek, nem álltak fel, mondván, nézzetek rám, itt vagyok én, értelmiségi vagyok és sikeres. Így talán nem kellett volna meghallgatnunk a következő hozzászólót, aki azt mondta, a „gödör mélyén vagyunk”. Én a gödör mélyét teljesen másképp képzelem el.

Szerintem a Kerekasztalnak van jövője, és kíváncsian várom, hangosabbá sikerül-e válniuk az optimista hangoknak. Mert ha hagyják, hogy a pesszimisták maradjanak hangosabbak, tényleg elhiszi mindenki, hogy az út csak a gödör még sötétebb mélyébe vezet. Nagy kár lenne érte.