Pertu vagy nem pertu

Vagy csak egyszer találkoztak vele valamilyen rendezvényen, és fogalmuk sincs, letegeződtek-e, vagy sem. (Ha a másik emlékszik rá, még kínosabb a dolog.) Nemrég egy társaságban összefutottam egy ritkán mutatkozó illetővel (közelebbit nem árulok el róla, mert a végén még magára ismer). Mihelyt megláttam a terem másik végében, tudtam, hogy nagy a baj. Mosolyogva biccentettem, amire nem úgy reagált, ahogy reméltem, vagyis nem biccentett vissza, hanem elindult felém. „Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim?!”– kezdte a társalgást, amiből persze nem lehetett megállapítani, hányadán állunk. Az egyenes, nyílt tegezés elkerülése bizonyos esetekben működik, ám fennáll a veszély, hogy egy idő után nevetségesek válunk, amint azt Karinthy oly zseniálisan megírta egyik szösszenetében. (Hogy szolgál az egészségünk? Hát a feleségünk mit csinál? Örülök, hogy az ember legalább néha láthatja egymást! Na, és merre lakunk?) Ilyenkor irigyli „az ember” az angolokat és a spanyolokat, akiknél nincs tegeződés/magázódás, illetve ez utóbbit úgy jelzik, hogy a vezetéknevén szólítják a másikat. A tegeződés gyerekkorunk és ifjúságunk tünékeny éveiben természetes a hasonló korúak között. Felnőtteknél úgy kezdődik, hogy az egyik fél indítványozza a pertut. Hogy melyik fél, azt mindenki tudja az illemtankönyvből: az idősebb a fiatalabbnak, a nő a férfinak, a vezető a beosztottnak. De a magyar nyelv szerencsére rendkívül gazdag a tegező fordulatokban, alkalmat ad árnyalati különbségek érzékeltetésére, a tisztelet megadására is: Jó napot, Feri bátyám. Légy szíves, elnök úr stb.Nos, ez az illető egy tőlem idősebb férfi volt, s valamikor nagyon régen alá- és fölérendeltségi viszony volt köztünk. Amióta ez megszűnt, csak egyszer, legfeljebb ha kétszer találkoztunk. Úgyhogy semmilyen támpontom nem volt, mert hiába szokás olyankor letegeződni (na jó: a volt tanárunkkal), az igazi, szívből jövő pertu nem ilyen egyszerű. Azt bizony ki kell érdemelni, hasonló korúak között sem lehet természetes. Szóval képzelhetik, mit éreztem… Persze rögtön eszembe jutott Karinthy mester, erre nevethetnékem támadt, amit a másiknak nem volt szabad észrevennie, mert hogyan magyaráztam volna el, min nevetek? A történet végét már tényleg nem árulom el. Az maradjon az én titkom.