Párizsból új szelet várunk

Ebben a környezetben Francois Hollande nagyon óvatosan fogalmazott nagykövetei előtt. Bár sok területre kitért – Szíria, brexit, Ukrajna –, egyiknél sem tudott karakteres francia álláspontot felmutatni. Franciaország tehetetlenkedése és nehézkessége az egész uniót sújtja. Hiába várta Berlin, hogy az 1990–92-es időszakhoz hasonlóan a Párizs–Berlin-tengely újra felpörgeti az integrációt, ez Hollande alatt nem következett be. Az egyik legnépszerűtlenebb elnök a francia gazdaság relatív erőtlenedését, bővülési lehetőségeinek elmulasztását is végignézte, és azt sem tudtuk meg, mit gondol a brexit utáni Európáról az Élysée-palota. A menekültek ügyében sem léptek előre, a belső terrorista sejtek felszámolása komótosan halad, a Charlie Hebdo után elfogadott rendfenntartói reformok közül sem fejeződött be mind.

Hollande beszédében nem tett érdemi utalást Németországra, sem arra, hogy konkrétan milyen integráció felé menne el Franciaország, holott a közös védelemről már mindenki beszél. Hollande nem ment szembe név szerint egyetlen partnerével sem, egyet leszámítva: kijelentette, hogy a német szocialistákhoz hasonlóan befejezettnek tekinti az amerikaiakkal folytatott szabadkereskedelmi tárgyalásokat, nem lát esélyt az aláírására. Főleg nem Obamával. Igaz, egyértelmű volt, hogy a mostani világpolitikai környezetben ez a megállapodás már egy új amerikai és francia elnök, illetve a talán újrázó német kancellár dolga lesz – nem szólva arról, hogy akár az összes uniós tagállam parlamentje elé kerülhet ratifikálásra a szöveg.

Ami nagyon hiányzik, az tényleg a közös uniós ötletelés, az előrevivő viták, az, hogy Párizsból nehéz mostanában inspirálódnia annak, aki Európa jövőjén gondolkodik. Miközben Párizs dobogós helyen áll a világ fegyverexportőrei között, kontinentális nemzetként az egyedüli, amely képes önállóan kisebb afrikai katonai bevetésekre, s az egyetlen uniós atomhatalom lesz… Más szóval, szükség lesz az Élysée-palota következő lakójára ahhoz, hogy Európa kilábaljon a mostani válságaiból.