Összeilleszthető-e Európa két fele?

Nem értheti meg nyugat és kelet egymást, annyira eltérőek a történelmi tapasztalataik. Mégis: empátiából, türelemből, kíváncsiságból kialakulhat valamilyen közeledés. Ilyenkor persze mindig előtérbe kerül a következő kérdés: ki tegye az első lépéseket a másik felé? A gazdag centrum vagy a szegény periféria? Az erősek vagy a rászorulók? Az Európai Bizottság visegrádi támogatással megválasztott új német elnöke nyitányként tett néhány figyelemre méltó verbális gesztust. 

„A közép- és kelet-európai országokban sokaknak az az érzésük, hogy nem fogadják el őket teljesen. Ha ilyen kiélezett vitákat folytatunk, mint jelenleg, akkor az azzal fenyeget, hogy egész népek és országok gondolják majd azt, hogy mindannyiukat kifogásoljuk, amikor konkrét hiányosságokat teszünk szóvá.” (Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság új elnöke a Süddeutsche Zeitungnak) 

A német politikusnő a lényegre tapintott: a földrész két történelmi felét gyanakvások választják el egymástól. A kelet-közép-európaiak számos vezetője és polgára láthatóan elkeseredett a rendszerváltás óta eltelt három évtizedtől. Az integrációbarát nyugati politikai elitet türelmetlennek érzi, amely kioktatja a keletieket jómodorból és demokráciából, miközben az őket 1945 után talpra állító Marshall-segély helyett harminc éve „csak” verbális demokráciaexportot, valamint profitorientált gazdasági piacszerzést mutattak fel a kommunizmus alól felszabadult régióban. Természetesen létezik a közép-európai országokban egy nyugatbarát értelmiség is, ám az tartósan és véglegesen nem tudta meggyőzni a régió polgárait, hogy minden világok legjobbika jött el. Innen nézve von der Leyen szavai igencsak tapintatosak velünk. 

„Amikor elindultunk, nem láttuk át az előttünk álló probléma mélységét.” (Mihail Gorbacsov volt SZKP-főtitkár, 1990) 

Kétféle történelmi tudat néz egymással szemben az egykori vasfüggöny nyomvonalán: a nyugati oldalon a fasizmus borzalma a fő tapasztalat, a keleti oldalon viszont a kommunizmus rémsége ugyanolyan erős nyom és sérülés, ráadásul időben közelebb is van a fejekben, életekben, sorsokban. De mehetünk messzebb is a történelemben: az egyik oldalon ott van a gyarmatbirodalmakra és/vagy a kereskedelemre épülő sok évszázados gazdasági fejlődés, folyamatosság, a vagyon szerepe, az abból kinőtt polgárság öntudata. Hogyan lenne képes saját közegében két ugyanolyan státuszú és tudású értelmiségi vagy vállalkozó ugyanolyan öntudatos lenni, miközben az egyik mögött ott állnak a családi-üzleti tartalékok, keleti párja mögött meg a kiszolgáltatottság, hogy mi lesz vele két hónap bérkiesés esetén? Polgárság nem épül évtizedek alatt bérből és fizetésből. 

„Az utópia, akármilyen is legyen, előbb-utóbb a pöcsére lép az embernek” (Andrzej Stasiuk lengyel író) 

Ezt a fajta keserűséget is meg kell érteni, ráadásul néha, nehéz időkben még jól is jöhet a történelmi gyanakvás attitűdje, amely zsigerileg óvatos a társadalomszerkesztő ideákkal szemben, amely úgy akar békét, hogy közben mindig készül a háborúra, hiszen mindenféle harcokban nőtt föl. Míg a nyugat magabiztos, a kelet inkább frusztrált. Társadalmi problémáik (migráció) sem azonosak, így másként állnak a fényes és jószándékú jövőképekhez.

Minden tagállam rendszeres monitorozását javaslom, elkerülendő, hogy az a benyomás alakuljon ki, hogy Európa egyik része folyton bírálja Európa másik részét. (Ursula von der Leyen) 

Ursula von der Leyen új fejezetet nyitna, amelyben a nagyok és erősek csendesebbek és megértőbbek próbálnak lenni. Első nyilatkozatai normális közeljövőt sejtetnek Európa új vezetőjétől, de legalábbis másféle érzékenységet, mint a rendszeres „isiászfogyasztó” mókamester, a luxemburgi Juncker sokszor arrogánsnak tűnő stílusa. Természetesen ez csak egy lehetséges kezdet, hiszen ahogy a mondás szól: a tangót ketten táncolják.