Ördöglakat

Az emlékükre emelt objektumot azonban megette az idő vasfoga. Az orosz követség illetékes osztálya aztán tavaly, a háború kezdete után jelezte, felújítaná az objektumot. A HVG-nek nyilatkozó polgármester szerint az ukrajnai konfliktus miatt ő ezt „nem igazán tartotta időszerűnek”. Alighanem igaza is volt, de az oroszok végül így is megcsinálták. Az út nem volt épp a legkönnyebb, a felújítás kérdése kétszer is felmerült az orosz–magyar kormányközi bizottsági üléseken.

Az Ukrajnával valamilyen módon szolidáris közvélemény érthető módon felháborodott az eseten. Az indokokat nem kell túlmagyarázni. Az ukrajnai invázió kezdete óta minden orosz „nyomulás” gyanús, s ez az érzet, hát… Nem alaptalan! Az olyan érett tekintélyelvű rezsimek, mint a putyini, igyekeznek minden elérhető és jelentékeny rezdülést a szolgálatukba állítani. Például a már sokszorosan fel- és kihasznált halott szovjet katonákat. Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű…

A második világháború hősi halottainak emelt (sír)emlékekkel kapcsolatban csak nagyon óvatosan érdemes bánni. Miért? Mert eleve nem lehetünk érzelmileg közömbösek a világtörténelem legnagyobb vérontásával szemben, de ez higgadtság nélkül nem fog menni. Gyorsan beláthatjuk azt is, hogy trükkös ördöglakattal van dolgunk. Például ki melyik és milyen háborús bűnöket elkövető hadsereg tagja volt – s hogy esetleg bűnösnek tartható-e ő maga is? El tudunk képzelni gyakorlatilag teljesen ártatlanul elesett szovjet vörös katonát? Igen. Ugyanez érvényes például a reguláris seregekben harcoló német vagy magyar társaira – miközben tömegével fogunk köztük találni olyan bestiális alakokat is, akik a lehető legmélyebb emberi sötétséget keltették életre. Nem is beszélve azokról a rezsimekről – legyen az a sztálini vagy a hitleri –, amiket szolgáltak. Bogozzuk össze még tovább a fonalakat: sok esetben örök titok maradt, ki tartható úgymond ártatlan hősi halottnak, s ki nem. Van, amikor ez tudható, máskor azonban aligha. Adott esetben az avatott mészárosok neve mellé kerülhet koszorú, s szállhat nótaszó a sírjuk felett, míg az emlékezésre és együttérzésre méltó katona talán még most is jeltelen sírban porlad. További bonyodalmat jelent, hogy ha pl. az oroszországi magyar katonai sírokat és emlékműveket rendben szeretnénk látni, akkor az itteni szovjet/orosz társaikat is kötelesek vagyunk legalább „elviselni”.

Száz szónak is egy a vége... Azt hiszem, nagyon óvatosan kell bánni a második világháborús katonai emlékezettel. A politikai hatalom a világon sokfelé persze ezt általában nem így gondolja, s ahelyett, hogy az emlékezés visszafogott, empatikus, szerény és alázatos módjait keresné, inkább másmerre mozdul el.

Ami a Vörös Hadsereg katonáit illeti, akármit is műveltek a harctéren, emlékükre mindig ráült a hatalom ülepe. Ez egykor a szovjet kultuszt jelentette, ma pedig a nagyszerű Putyin kezében válnak eszközzé a csontjaik. A csákberényi objektumot pár napja valakik becsomagolták valamilyen zacskóba, majd egy '56-os magyar, egy ukrán és egy EU-s zászlót tűztek rá. Az üzenet világos és Putyin rezsimjének szól. Amely történetileg csak hozza a szokásost. Mit is? „(…) Mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál (...)”.