Orbán, a kellék

A Helsinkiben zajló Putyin–Trump találkozó hasonló volt: pár nappal utána az amerikai adminisztráció már újabb szankciókat vetett ki az oroszokra, miközben Helsinki estéjén azt hihettük, mégis barátság lesz.

El kell fogadni az új valóságot: a találkozók nem a két személy közeledését vagy eszmecseréjét szolgálják feltétlenül és elsősorban (ez persze lehet egy kedvező mellékhatás, esetenként), hanem azt, hogy a szükséges belpolitikai tematizálás és az otthoni támogatottság megtartása működjön.

Ennek fényében könnyebb értelmezni, hogy az olasz belügyminiszter, egyben miniszterelnök-helyettes, aki a közvélemény-kutatásokban immár lassan az élre álló Liga tömörülés elnöke, Matteo Salvini miért találkozott kedden a magyar miniszterelnökkel Milánóban. A választásokon a második helyen végző Salvini azóta a politikusi népszerűségi lista élére került, köszönhetően a folyamatos kampányüzemmódnak. Bár az olasz parlament gyakorlatilag nem tudott elfogadni új törvényeket; koalíciós partnerével, az Öt Csillag Mozgalommal sem felhőtlen a viszonya; az ígéretek közül is számos teljesítetlen maradt, de ez az olasz szavazókat egyelőre nem tántorította el.

Salvini menekültellenes retorikája miatt sikeres, ehhez kellék számára Orbán Viktor.

Amiben biztosan egyetérthetnek ők ketten, az az, hogy a határoknál kell az embertömegeket megállítani. Ez az, ahol Salvini is mutatott a választóinak eredményeket, még ha küzd is a hazai igazságszolgáltatással ebben az ügyben. Ami megosztja őket, az nem annyira a menekültkvóták ügye – hiszen a menekültek újraosztásáig egyikük sem kíván eljutni –, hanem a soron következő európai parlamenti választások közeledte.

A magyar miniszterelnök igyekszik a Merkel–Macron-duótól minél távolabbra pozicionálni magát, és egy bevándorlásellenes koalícióval átvenni az Európai Néppárton belül a többséget. Csakhogy eközben Salvini is meghirdette a maga, immár európai Ligáját: ő szeretne lenni a felkent európai radikális vezető. Mindketten ugyanarra törekednek, és ebben egy ideig akár még segíthetik is egymást, egy ponton viszont eljöhet a konfrontáció. Ez persze nem annyira Milánóban, mint Brüsszelben várható, bő fél év múlva.

Ahogy az a minapi magyar nagyköveti értekezleten a külügyminiszter, Szijjártó Péter szavaiból is kiérezhető volt: a rövid távú érdekkövetést zászlóra tűző országok konfliktusai gyorsan eszkalálódnak. Hiába panaszkodott a miniszter, hogy milyen súlyosan érintheti a magyar gazdaságot az amerikai–kínai–uniós vámháború, ez az „America first” gondolkodás következménye, amelyet szövetségeseivel együtt az elejétől kezdve kétségekkel kéne szemlélnie Magyarországnak, nem pedig lelkendezni felette.

A kompromisszumkultúrát hangosan és büszkén elutasító vezetők nehezen fognak egymással együttműködni. A következményekért pedig megint csak egymást fogják vádolni, ami viszont egy ördögi kört eredményez: hiszen ezzel újra a maguk erősebb érdekérvényesítését fogják sulykolni. Nehéz biztató jeleket találni arra, hogy fordulat nem csak a gödör legalján lehet.