Nobel-díj és Kertész-effektus

A kulturális szenzáció és a kitüntetett szöveg szétválik. A média irodalmon kívüli vagy attól legalább részlegesen független üzenetet keres. A Nobel-bizottság azonban az utolsó években szemmel láthatóan nem szépen sorba rendezett nemzeti irodalmakat jutalmazott, hanem egyéni teljesítményeket. Tavaly egy Londonban elő trinidadit, két éve egy párizsi kínai emigránst. De hát a világirodalom (amit nagy kulturális piacok olyan hálózataként határoznék meg, ahol a lehető legnagyobb közönség számára értelmezhető, de mégis felcserélhetetlen lokális élményeket és tapasztalatokat forgalmaznak) és a nemzeti irodalmak csomópontjai nem feltétlenül esnek egybe. Sőt úgy tűnik, hogy egyre gyakrabban elkülönülnek. Miért itt lenne ez másképp. Hiszen a globalitás más területeken sem a nemzeti termelés összességét, hanem egy új, a nemzetitől függetlenedő minőséget jelent. Természetesen itt egy nagy magyar írót jutalmaztak. De a Nobel-bizottság titkára valamelyik nagy külföldi televízióban, azt hiszem, világosan fogalmazott. A „tanúságtevőt” ismertük el, az Auschwitzot jártakat és arról vallókat, amíg még közöttünk lehetnek. Az elérhető minőségibb külföldi kommentárokban Kertész kapcsán elég kevés szó esik általában a magyar irodalomról. Viszonylag több más irodalmakhoz kötődő túlélőkről – Nelly Sachsról, aki németül írt, és a Nobel-díj odaítélése idején Svédországban élt.

A Nobel-díjasok ezzel együtt is leginkább saját nemzetük, kulturális közvéleményük számára jelentenek önmaguk megjelölt kiemelkedő egyéni teljesítményénél többet. Czeslaw Milosz minden varsói vagy krakkói érettségiző számára a világ és a lengyelség egyik leghitelesebb összekötője. Remélhetően egy ilyen szerep ránőhet majd Kertészre is. Bár ehhez a Nobel-bizottság nem elég – az író személyiségétől sok függ. Majd kiderül, Kertész mit tud kezdeni vele.

A díj odaítélését követő napokban – Budapesten – egy EU-értekezleten ültem. A csoport – Magyarország belépésének körülményeit és következményeit mérlegelő, többségükben nyugati társadalomkutatók – elvben ideális médiumnak tűnt a „Kertész-hatás” érzékelésére. A konferenciaterem előterébe kirakták a nagy nemzetközi lapokat, volt honnan tájékozódni. Első nap semmi. Másodnap én hoztam szóba a díjat. Ja persze, volt a válasz. Egy angol azért megkérdezte, hogyan is kell a nevet ejteni. E szakértelmiségiek számára az irodalom nem volt az országimázs része. A díj körüli visszhang most nem a külső magyarkép, hanem a saját világképünk szempontjából érdekes. Először. Az önmagában kiváló minőségű szöveg előfeltétel, de az átütő sikerhez e körben láthatóan nem elégséges. Divat ugyan a szöveg társadalmi környezetét másodrangúnak, az irodalmi minőség szempontjából elhanyagolhatónak tekinteni, de a sok jó szöveg versenyében láthatóan az kerül előre, amelynek irodalmon kívüli, erkölcsi, emberi, egzisztenciális tapasztalatokkal szembesíthető üzenete is lesz.

Másodszor. Az üzenetnek egyszerre kell lokális tapasztalatot felmutatnia, és mások számára is könnyen kódolhatónak kell lennie. Kelet- és Közép-Európával kapcsolatban a külvilágban két ilyen átkötés vagy kapcsolódási pont létezett: a holokauszt és a szovjet típusú uralommal szembeni ellenállás. Ami ezekbe belefért, az érthető, ami nem, többnyire kihullott a külső, nemzetközi rostán. A szovjet világot tagadó munkák, hitvallások iránti kereslet azonban gyakorlatilag elolvadt. Az egykor izgatottan becsempészett leleplező pamfletekkel, gulagnaplókkal, antibolsevik dolgozatokkal már évek óta csak leértékeléseken, könyvturkálókban találkozom. E szövegek – kevés kivétellel – tárgyuk összeomlásával maguk is leértékelődtek. A holokausztirodalom az azokban megjelenő tapasztalat kivételességéből és a korábbi zsidó mártirológiai hagyományhoz kapcsolhatóságából következően láthatóan jobban konzerválódott, sőt a háborút nem megélt nemzedékek színre lépésével ismét új azonosságok és én-meghatározások kiindulópontjává vált. A makói, lódzi vagy kassai gettónapló így szolgálja egykori áldozatok vagy parancsvégrehajtók leszármazottjainak magántörténelem-magyarázatát Floridában, Ohióban, Mannheimben és Kölnben. Ebben a közegben az emberek nem azért vesznek majd Kertész-könyvet, mert pótolni akarják adósságukat a magyar irodalommal szemben, hanem mert szeretnék megérteni, miként viselkedtek nagyapáik vagy min mentek keresztül egykor az ő „törzsükhöz” tartozók. Harmadszor. Kertész elismerése jelezte, hogy nincs egységes világhír, és hogy még egy több irodalomban megjelenő nagy témát kis nyelven művelőknek is szükségük van a szélesebb siker előszobájában külső közvetítőként egy nagy nemzeti irodalmi piacra. A románoknak a francia, a hollandoknak, skandinávoknak az angolszász, a bolgároknak, szerbeknek az orosz a patrónusirodalmuk. És nekünk persze a német. Van, aki lázong ez ellen, de talán érdemes lenne egyelőre inkább beletörődni.

Negyedszer. A Kertész-életmű előbukkanása a kortárs irodalom iránt kevéssé érdeklődőknek is jelezte, hogy a magyar vészkorszak szélesebb társadalmi feldolgozása – fogalmazzunk így – egyelőre sok európai országénál alacsonyabb intenzitású. Hogy bár az elmúlt húsz évben kínkeservesen fontos lépéseket megtettünk, de a rendezés nagyobb része még hátravan. Aki megnézte a pesti napilapok igen különbözően tördelt „kertészes” címoldalait a Nobel-díj odaítélését követően, az tudja, egyik napról a másikra nem sok változik. De talán a magyar lelkiismeret-vizsgálat komolyabbá válásához tizenöt-húszezer új Sorstalanság-olvasó azért hozzájárul. S ez lesz vagy lehet az igazi magyarországi Kertész-effektus.

A szerző szociológus