Nem leszünk csöndben!

A 19. század végén és a 20. század elején sikerült a nőknek kiharcolniuk néhány alapvető jogot, mint például a választójog. Nem volt könnyű, és egyszerű sem. Valóban harcoltak érte, tüntettek, börtönbe zárták őket, de sikerült.

A hatvanas években indult egy újabb mozgalom, mivel kiderült, hogy a kiharcolt jogok elismertetése nem is olyan egyszerű. Ahhoz, hogy a nők egyenrangú félként jelenhessenek meg az oktatásban, a munkapiacon, a törvény előtt, további tettekre volt szükség.
A kilencvenes években felnövő nők generációja azt hitte, már minden lehetősége megvan ahhoz, hogy a férfiakkal egyenrangú partnerként élje az életét. Ezért nem is nagyon foglalkoztak azzal, hogy milyen a nők helyzete, úgy érezték, nincs szükségük a feminizmusra. Amikor azonban fiatal felnőttként azzal találkoztak, hogy férfi kollégáikat előnyben részesítik a munkahelyen, hogy milyen nehéz visszatérniük a munkapiacra a gyermekvállalás után, és hogy mennyire nem értékeli a társadalom a háztartásban elvégzett munkájukat sem, saját bőrükön tapasztalták meg az egyenlőtlenségeket és a diszkriminációt.

„Hát én ezzel sosem találkoztam! Szerintem ez túlzás! Nem így kéne viselkedniük!”

– hallom sok férfi és sajnos sok nő reakcióját is az előbbiekre. Válaszként csak ennyit: Ha valaki nem találkozott a diszkriminációval, az nem jelenti azt, hogy nem létezik. Ha azt gondolja, túlzás, olvasson szakirodalmat, és beszélgessen szakértőkkel, akik a témával foglalkoznak. A nők viselkedésének kritizálása kimeríti az áldozathibáztatás tényét. Senkit sem lehet hibáztatni azért, amit nem ő követett el, sem azért, mert bántalmazzák, vagy mert hátrányos helyzetben él. A hátrányos helyzetért az a társadalom a felelős, amely kialakította, és nem hajlandó felszámolni. De ki ez a társadalom? A szlovák kormány (ahogy a magyar és a lengyel) a járvány ideje alatt sem feledkezett meg arról, hogy az egyik fő célja a nők teste és élete feletti uralom növelése. Miközben a nők mindenhol helytálltak: ott voltak azokon a munkahelyeken, ahol a legtöbbet kellett tenniük azért, hogy az élet tovább folytatódhasson, akik elvégezték a házimunkát, tanultak a gyerekkel, online órákat tartottak, a kormány azon dolgozott, hogy szűkítse a jogaikat. Amikor az ápolónőket a hatalmasok az egekig dicsérik, az olyan, mint az egy szál virág a nők napján. Akit piedesztálra emelnek, azt eltávolítják a valóságtól, ideálként tisztelik, akivel nem kell tovább foglalkozni. A valódi nőket azonban támogatni kell, jogokkal, törvényekkel, azoknak a gyakorlatba való bevezetésével, ellenőrzésével.
A szlovák emberi jogi és nőjogi civil szervezetek folyamatosan felemelik a hangjukat azért, hogy a nőkre végre ne másodrendű emberként tekintsenek a hatalmasok.

„Nem fogjuk tétlenül nézni, hogyan taposnak bele emberi jogainkba és emberi méltóságunkba! Nem leszünk csöndben, míg a parlament megállás nélkül azon igyekszik, hogy ellenőrzése alá vonja a testünket és az életünket, és a populista politika eszközeivé válunk! Nem maradunk csöndben, mert megérdemeljük a méltóságteljes életet!”

A kilencvenes évek óta megint eltelt két évtized, felnőtt egy újabb generáció. Nők és férfiak. Minden korszakban voltak olyan férfiak (államférfiak, politikusok is), akik támogatták a nők egyenrangúságát. A mai politikusok között is ott vannak (a szlovákiai magyarok között is), de valamiért nem szólalnak meg ebben a témában! Pedig most nagy szükség van a hangjukra!