Kizsákmányoló rendszerek

A Nő évkönyve 1988-as kiadásában olvasható egy részletes gazdasági elemzés a nők helyzetéről 1948-tól napjainkig alcímmel, ebből idéztem. „Az új, szocialista társadalomban a nő társadalmilag és gazdaságilag is a férfi szabad, egyenjogú társává válik” – folytatódik a szöveg.

A tanulmányt elolvasva arra jutunk, hogy az elemzés a mai helyzetre is alkalmazható, hiszen hasonló megállapításokat tesz, mint napjaink kutatói és elemzői: a közép- és felsőoktatásban nagyobb arányban vesznek részt és fejezik be tanulmányaikat a lányok, mint a fiúk. Nagyobb figyelmet kell szentelni annak, hogy a nők száma növekedjen a vezetői és igazgatási funkciókban.

A nők otthon végzett munkájával kapcsolatban sem úgy tűnik, mintha sokat változott volna a helyzet: „A sokoldalú műszaki-tudományos haladás ellenére a mai családok nagy részében »megőrizték« a teljesen hagyományos munkamegosztást. Ez főként abban nyilvánul meg, hogy a feleség végzi a családi munkák többségét. Egy kétgyermekes mai családanyának legalább nyolcféle otthoni foglalkozáshoz, pontosabban szakmához kell értenie. A háztartásokban végzett munka megfelel egy-egy ország nemzeti termelése 20-30 százalékának. A kereső nők még mindig négyszer annyi házimunkát végeznek, mint a kereső férfiak.” Hozzátehetjük: a kereső nők még ma is 15-20 százalékkal kevesebbet keresnek, mint a kereső férfiak. Ugyanabban a munkakörben!

„Pártunk XVII. Kongresszusának határozatai alátámasztották, hogy országunk nőpolitikája helyes irányba halad és a társadalmi igazságosság felé közeledik. Ez teljes mértékben megfelel 1948 februárja célkitűzéseinek.”

Egy ideális világ leírásában szerepelnek ezek az idézetek, amelyben a nők és a férfiak egyenrangúak. A valóság azonban nagyon más volt. A tények leírása alapján azt hihetnénk, a nők és a férfiak is boldogan haladnak a jogi egyenlőség útján. A mindennapok azonban egyáltalán nem ezt tükrözték, a nők „második műszakja” elnevezés például a mai napig tartja magát. Feltehetjük a kérdést: vajon miért nem változott ebben a tekintetben szinte semmit a társadalmi gondolkodás? Vagyis az emberek gondolkodása?

A választ a férfi uralom agressziójában találhatjuk meg. És itt természetesen nem az egyes férfiak agressziójáról van szó, hanem arról a patriarchális hatalmi rendszerről, amely a mai napig nem engedte ki a hatalmat, az irányítás jogát a kezéből, és amely a férfiak számára éppoly káros, mint a nőkre nézve. Persze nagyon sok minden változott 1988 óta, például az, hogy 1989 óta nem szocialista diktatúrában élünk, szabadon beszélhetünk, utazhatunk, választhatunk.

De vajon miért engedhetnek meg maguknak még mindig olyan kijelentéseket a politikusok, hogy a nők nem képesek vezető pozícióban dolgozni? Miért állandó visszatérő téma a nők jogainak csorbítására való igyekezet a parlamentben? Miért nem tesznek a kelet-európai országok határozott lépéseket a nők elleni erőszak felszámolása érdekében? A családon belüli, gyerekek ellen irányuló erőszakról nem is beszélve. És mit várhatunk ettől az új kormánytól, amelynek fő célja, hogy egyes tagjai bőrét mentse a régen megérdemelt büntetéstől, és eltiporjon mindenkit, aki nem ért vele egyet?

Mi lett volna, ha olyan pártokra szavazunk, amelyek az emberi méltóságot tartják a legfőbb értéknek, nem annak sárba tiprását? Vagy a többség azt szereti, amikor rámutatnak egy embercsoportra: te tehetsz róla, hogy én nem érzem jól magam, boldogtalan vagyok, és ezért meglakolsz? És a nagy mellényű nagyúr határozza meg a miheztartást, vagyis megmondja, kinek hol a helye, mikor mit mondhat és tehet, egyébként pofa be! Csak reménykedhetünk abban, hogy nem így lesz, de a kormány összetétele nem sok jót jósol.