Nem kell még egy gyásznap

Tizedik évfordulóra emlékeznek egyesek, a nagy árulás, a nagy cserbenhagyás évfordulójára, a hírhedt december 5-ei, érvénytelen, mert közönybe fulladt népszavazásra.  Aki e napot eddig sem érezte traumának, nyugodtan „ugorgyon” egyéb írásokra. Aki viszont úgy érzi, nagyon, de nagyon megalázták, maradjon. Mert az a népszavazás nem a megalázásról, de nem is a nemzeti összetartozásról szólt. Két marginális és a magyarságért való áldozatos és hatékony munkássággal korántsem jellemezhető szervezet indítványozta, és az akkor még a 2002-es választási kudarcának sebeit nyalogató Fidesz felkarolta. Még mielőtt valaki elkezdene mocskoslibsizni és kriptokommunistázni, megjegyezném, hogy a kormányon levő szocik reakciója gyalázatos volt. Analógiaként talán ahhoz hasonlítanám, amikor valaki a fiatalembert a házasságról akarja lebeszélni imigyen: ugyan már, ha elveszed a csajt, majd a haverokkal való sörözés helyett mehetsz vele bevásárolni, a borospincére szánt pénzedet ráköltheted, a nyaralásod helyett meg rohangálhatsz pelenkát venni, és még a szerdai focit is a szemedre hányja egy hétig. Ugye, mondanom sem kell, sértő az efféle nyilatkozat,a fiatalember viszont mit sem törődik vele, szereti a kislányt, fittyet hány az érvekre, és elveszi feleségül. Nos, 2004-ben nem vettek minket feleségül. Mert nem szerettek minket annyira, hogy megtegyék. S mivel érvénytelen volt a népszavazás, még azt sem tudjuk, vajon az ellenkampányt hitték-e el a választók vagy egyszerűen nem érdekelte őket a téma (személy szerint a másodikra tippelek, mert a Fidesz a 2010-es választást nem a kettős állampolgárság agendájával nyerte meg, és újabb népszavazás nem volt).  Az unióba frissen, 2004 májusában belépett Magyarország polgárai a határon túliak állampolgárságában nem láttak semmi jelentős gesztust. Akkor még uniós tapasztalatok nélkül,mégis inkább abban reménykedtek, hogy ez az egész állampolgársági hajcihő az unióban nem érdekes, jelentőségét veszíti, hiszen nincsenek határok. Tíz évvel később látjuk, hogy ez nem így van, hogy az unió még mindig nemzetállamok közössége, hogy Pozsony gond nélkül csicskáztatja a második állampolgárságot felvevő polgárait, de ott és akkor ezt nem látta a szavazó. Az a népszavazás egyszerűen rosszkor zajlott, rossz szervezéssel és egy még rosszabb ellenkampánnyal. Az a népszavazás nem volt olyan jelentőségű, ami miatt ma, tíz évvel később bárkinek is traumaként kellene visszaemlékeznie rá, a magyar nemzeti traumák sorát mítoszként építenie, hogy legyen még egy nap, amikor jogos felháborodással köphetünk egyet. A kettős állampolgárság intézménye itt van. Ez az a helyzet, amin lehet morfondírozni: jó-e vagy sem, akarom-e vagy sem, az érzelmi gesztuson túl van-e jelentősége vagy nincs. Magyarország nem követte a német példát, nem integrálta a határon túliakat az anyaországba, ahol pl. a demográfiai mutatókat javítanák az imigráció átkai nélkül. Vállalta az összezörrenést Szlovákiával, ahol egy csúf ellentörvény született. Másrészt a törvény némileg megváltoztatta az erőviszonyokat a választáson, amit a magyar adófizetők még nem sérelmeznek, de eljöhet az idő, amikor számon kérik (nem azért, mert árulók, hanem mert ők állják a cechet). A szlovákiai magyarnak, aki úgy érzi, neki a magyar állampolgárság fontos, nincs oka december 5-ei gyásznapért kiáltani, mert elég elmennie a konzulátusra, és állampolgárrá válhat. Arról valóban nem a Fidesz tehet, hogy az itteni törvény olyan, amilyen. Mohács után jött a török, Világos után meg Haynau és hóhérai, Trianon a 20. század legroszszabb és legigazságtalanabb nagyhatalmi döntése volt, közvetlen áldozatokkal és közvetett következményképpen a 2. világháborúval és az azt követő rendezéssel. December 5-e után viszont csak annyi határon túli magyar asszimilálódott, amennyi a népszavazás nélkül vagy annak sikeres végeredményével is asszimilálódott volna. Gyásznapból van a naptárban éppen elég.