Nem ezt tanították az iskolában!

Mi még azt tanultuk, hogy ha valamit csinálunk, ha valamit véghez akarunk vinni, azt felelősséggel, teljes vállszélességgel görgetjük a célig, nem törődve senki véleményével.

Ha le szeretném futni a maratont, akkor lefutom, és nem befolyásolja az sem, ha tíz ember odaáll az út mellé, és azt kántálja: már pedig nem fog sikerülni, mert te ilyen-olyan vagy…

Az iskolában a dolgozatra kapott jegyet is csak magunknak köszönhettük, nem a hátsó sorban ülő Péterkének vagy Piroskának. Minden azon múlott, mennyit tanultunk, hogyan készültünk. Ha nem tanultam meg Puskin Anyeginjének elemzését, akkor a felelésnél jött a rossz jegy. Nem a tanár tehetett róla...

A világ megváltozott. Egykori hivatásomból eredően tudom, hogy az iskolai körülmények sem olyanok, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Ha manapság a gyereknek ráírják a rossz jegyet a dolgozatra, akkor sajnos a legtöbb esetben a felháborodott szülő jelenik meg, és kezd el ujjal mutogatni a tanárra, majd bemegy az igazgatóhoz is, hogy miért alkalmazza őt. (Hol élünk?) Ez nagyon gyakori jelenség. Semmiképp sem a gyerek a hibás, hogy nem tanult, és a szülő sem hibás, mert nem ült oda mellé délután, hanem csakis a tanár és az igazgató. (Felelősség?)

Ez a jelenség sajnos kezd kiterjedni az élet minden területére, alattomos vírusként lassan beszivárog sok munkahelyre is. Nem vállaljuk a felelősséget, sosem tehetünk semmiről, nem mi rontjuk el, hanem igazából mindenki más körülöttünk, és csak áldozatok vagyunk. Jaj, báránykáim… Sajnos a képviseletünk is elindult ebbe az irányba.

Ideális esetben a dolog úgy festene, hogy egy adott vereség után leülünk, megbeszéljük és továbbgondoljuk a jövőbeni tetteinket. Sokszor felvázolták már, hogy mi is kell a szlovákiai magyarságnak, s miben nyilvánul meg az egység. Ha egyszer ténylegesen megszületne egy szlovmagy egység és létrejönne a közösség, akkor elindulhat egy normális képviselet az emberek igényeihez mérten, s minden sínre kerül (minden bizonnyal).

4,38. A rengeteg pénz, ami a kampányra elment, a kétes hitelek és egyebek, amikbe a közember nem lát bele, csupa sötét folt, ami nem láttat többet. Közel jártak az öthöz, de nem eléggé. Pont az hiányzik, ami a helyi magyarságnak kell.

Az itt élőknek segítség kell, az iskoláknak, a családoknak, a fiataloknak, a kultúrának és mindennek. Ha a munkát rendesen elvégzik, akkor minden bizonnyal az eredmény is jó lesz. El kell engedni a hátszeleket, gyökeret kell verni saját erőből, nem pedig kuncsorogni és megtömni azt a bizonyos zsebet abból, amit az állam ad, hanem azt az embereknek kell visszaadni. Sem magyar képviselettel, sem pedig anélkül nem lett előrébb a helyi kisebbség az utóbbi időben (ez itt a probléma). Ha előrébb lennénk, akkor biztos más eredmény született volna.

Nem másokban kell a hibát keresni, hanem abban, hogy mit nem csináltunk, s mennyi minden mással foglalkoztunk. Nem elég a Facebook- hirdetés, az Instagram-reklámok és a plakátok kihelyezése minden utcasarkon. Nem a koncert, a bál és a rongyrázás kell ide. Hanem a valós problémák kezelése. Ha pedig ez nem megy, akkor legalább annak enyhítése. Nem azért nem folyik a víz, mert az ott élők elrontották, hanem mert a vízszerelő fordítva kötötte be, és három cigiszünet alatt négyszer foglalkozott mással.

A parlamenti képviselet komoly munkahely (persze elég sok a komolytalanság benne), azonban a kisebbség nem hazardírozik, így sincs jó helyzetben. Egy színvonalasabb munkakörbe nem látatlanba veszik fel az embert, hanem alaposan kielemzik a bizonyítványait és az önéletrajzát. Jobb jegyek kellenek, valós munka, és akkor nem lesz gond. De az árulkodás, az ujjal mutogatás ezen nem segít, nem vagyunk már gyerekek (vagy mégis?)...