Ne a kapitalizmust hibáztassák

A szupergazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lettek - állapította meg múlt héten az Oxfam nemzetközi segélyszervezet. És ezért a profithajhász kapitalista rendszer a fő felelős - teszik hozzá nagyon sokan. Tény, hogy a vagyoni különbségek az elmúlt években világszerte tovább nőttek. De ezért főképp a jegybankok válságkezelő monetáris politikáját terheli felelősség. A „pénznyomtatás“ ugyanis sokkal inkább eszközárbuborékokat fújt világszerte, minthogy javította volna a széles néprétegek foglalkoztatottságát és növelte volna jövedelmét. Az értékpapírok (részvények, kötvények), az ingatlanok és műkincsek ára szépen emelkedett, s mivel ezekből a gazdagoknak van több, ezért ők az átlagnál gyorsabban gazdagodtak. 
 Csakhogy ezt elég nehéz a kapitalizmus, mint gazdasági rendszer nyakába varrni. Annak klasszikus formájában hosszú evolúció során kialakult a saját pénze, az arany, vagy aranyfedezetű pénz. Ennek jellemzője, hogy akkor is van értéke, ha nem pénzként funkcionál. Ellentétben a ma használt fedezet nélküli papírpénzzel. Ez azért pénz, mert az állam azt mondja, hogy egy bizonyos területen ez az egyedüli legális fizetőeszköz (egyébként annyit érne, mint a papír, amire nyomtatták). Legnagyobb hibája, hogy gyakran nem képes betölteni a pénz egyik legalapvetőbb funkcióját, az értékmegőrzést. Nem véletlen, hogy a gazdaságtörténelem összes hiperinflációja, de a magasabb inflációja is mindig fedezet nélküli papírpénzekhez kapcsolható. 

A pénznek az árát (vagyis a kamatokat) nagyban befolyásolja, gyakorlatilag megtervezi egy állami intézmény, a központi bank. Ez megint nem kapitalista sajátosság, hisz a piacon a kereslet és a kínálat (Adam Smith híres „láthatatlan keze“) határozza meg az árakat, ellentétben a szocializmussal, ahol az állam látható keze, vagyis a tervhivatal dönt. 

A klasszikus piaci törvények szerint a kereskedelmi bankok sem nyújthatnának valós megtakarítással nem fedezett hiteleket, és az állam nem dobhatna nekik mentőövet, ha likviditási problémájuk van, vagy csőd fenyegeti őket. A gyakorlatban viszont az állam garantálja a lakossági bankbetéteket, hogy ne legyen likviditási probléma, illetve a jegybank kisegíti a bankokat, ha mégis lenne. Ha pedig csőd fenyegetné őket, megint csak mentőövet dob, mert „túl nagyok, hogy bukni hagyjuk őket“. Ez a klasszikus szocialista rendszer egyik legfőbb jellemzője, a Kornai János által leírt ún. puha költségvetési korlát: ha a vállalatok bajba jutnak, az állam megmenti őket. A piacgazdaságban a „kapitalizmus csőd nélkül olyan, mint a katolicizmus pokol nélkül“ mondás kellene, hogy érvényesüljön. 

Foglaljuk össze: az állami jegybank befolyásolja a pénz mennyiségét, „megtervezi“ annak árát, garanciát ad a (kereskedelmi) banki betétekre, és ha kell, likviditást nyújt a bankoknak, vagy megmenti őket a csődtől, és így lehetővé teszi, hogy minimális készpénztartalékkal és tőkével csúcsra járassák a hitelpénz termelését. Egy sor sajátosság, óriási hatással a vagyoni egyenlőtlenségekre, csak egyik sem kapitalista sajátosság…