Nácik a spájzban

Kik lehetnek ezek a zömében fiatalok, akikben ennyi gyűlölet halmozódott fel? Vajon föld alatti bunkereikből bújnak elő a hasonló megmozdulásokra, vagy itt vannak köztünk a hétköznapokon is, szomszédok, munkatársak, családtagok? S főleg, hol van az a határ, ahol a „normális” ember elveszíti a józan ítélőképességét, és bedől a szélsőségnek?  Csupa olyan kérdés, amelyekre évtizedek óta keresik a választ tudósok, és felelős kormányoknak is így kellene tenniük, csak nem teszik. Biztos, hogy az okok közt ott találjuk a társadalmi kirekesztettséget, ami a rossz szociális helyzet és az erős családi és baráti kapcsolatok hiányának a kombinációja. Ebből a szempontból a posztkommunista országok ingatag gazdasági és politikai rendszerükkel, töredezett társadalmi struktúráikkal ideális telephelyei a szélsőségek kibontakozásának. Felelős kormányoknak ezzel tisztában kellene lenniük, s határozott lépéseket tenniük a kirekesztett csoportok felemelésére – munkahelyteremtés, oktatás, szociális politika, társadalmi inklúzió. Nem teszik. Ehelyett gyakran meglovagolják az emberek frusztráltságát, olyat ígérve nekik, ami eleve teljesíthetetlen, s ezzel persze csak növelik a problémát. Jó példa erre a menekülttéma. Ahelyett, hogy élesen elítélték volna a neonácik őrjöngését, a kormánypárti politikusok jártak példával az élen, hiszen hetek óta a menekültekkel riogatnak.  És meg is van a kívánt eredmény – ki emlékszik még a Váhostavra? A Smer kommunikációs tanácsadói elégedettek lehetnek. Csak egy baj van: egyszer csak hipp-hopp, itt vannak a nácik a spájzban. A szombati rendezvény egyik szervezője – aki, láss csodát, maga is gazdasági bevándorló Olaszországban – már arról elmélkedik, a különböző nemzeti radikális csoportok egyesülésével meg akarják rohamozni a parlament kapuit. Ezúttal nem fizikailag, hanem – ami még veszélyesebb – demokratikus választások útján.  Mindez hirtelen, pár hét leforgása alatt történt. Csak ámulunk és bámulunk. S egyre azt kérdezzük, vajon vannak-e a társadalomnak olyan védekezési mechanizmusai, melyekkel akár a politikai elit ellenében gátat tud szabni a szélsőségek elharapódzásának? Bízzunk benne, hogy vannak. A társadalom ugyanis egyénekből áll össze. Bizonyos egyének társadalmi jelentősége, s ezáltal hatásuk a többiekre, nagyobb.  Értelemszerűen nagyobb a felelősségük is. Ide tartoznak az ismert személyiségek, a médiában dolgozók, a „celebek”, mindazok, akiknek a véleménye megjelenik a médiában. Alsóbb szinteken jelentős társadalmi hatása lehet a tanároknak, az orvosoknak, a helyi vezetőknek, az egyházak képviselőinek. Fontos, hogy mind élesen elítéljék a szélsőségeket, s persze, hogy beszéljenek a témáról az emberekkel. De a közember sem teljesen tehetetlen. Hangos nemtetszéssel kell kinyilvánítani, ha ismerősök, munkatársak, vagy akár a rendelőben várakozó ismeretlen elveti a sulykot. Sok ember, aki a radikálisok bizonyos nézeteit szimpatikusnak találja, nem fasiszta, csupán nem gondol bele következetesen a dolgokba. Ha egy ismerős, vagy akár egy idegen a rendelőben helyreigazítaná, talán elgondolkodna. És főleg tudatosítaná, hogy nem menő dolog szélsőséges nézeteket vallani, és ez sok ember számára meghatározó.  A szombati manifesztáció során egy nagyon hangos kisebbség arról győzködte az országot, ők vannak többségben. Ez nyilvánvalóan nem igaz. A többség azonban nem maradhat néma, mert ezzel a csőcseléket igazolja. Olyannyira, hogy végül megeshet, maga a többség is elhiszi, kisebbségben van.