Na, milyen lett a bizi?

Már a második gyermekem lett iskolás, és én újra tanulom, mit is jelentenek az érdemjegyek nekem mint az anyjának, neki mint kisdiáknak és a környezetünknek, amely sokszor visszatükrözi a régi dogmák kártékonyságát.

Kezdjük a legelején: amikor a gyerekünk elkezdi a sulit, mindenki felidézi a múltat, amikor még maga is koptatta a padokat. Elmélázik, hogy ő mennyivel szorgalmasabb, kitartóbb, vagy Isten verte eleven, szófogadatlan, szétszórt tanuló volt. Jönnek is elő a címkék: szorgalmas, jó tanuló vagy rossz, buta gyerek. Nem volt átmenet, mert aki eminens, kiváló diák volt, az biztos jó gyerek is volt, míg a rossz tanuló rossz gyerek. Nem mindig tudatosították ezt a pár évtizede működő szülők és pedagógusok, hogyan nyomták bele a tanuló önbecsülését, hogyan vették el a fejlődés lehetőségét is akár azoktól, akik családi körülményei nem tették lehetővé a felzárkóztatást. De tény, az akkori rendszer nem ismerte a mai korai fejlesztésben rejlő lehetőségeket. A különböző díszek, tanulási zavarok, figyelemzavarok vizsgálódása helyett „a szakmunkásnak jó lesz” mondat mögé lehetett bújni. Megjelölték a jót is és a rosszat is – elvárásokkal vagy azok hiányával. Tény, azzal nincs gond, ha valaki jó szakmunkás, sőt kellenek, mint az ételbe a só, de csak akkor, ha az a bizonyos szakma valóban érdekli a gyereket, és nem kényszerítve van, egyéb lehetőség hiányában.

Szóval itt vagyunk megint a bizonyítvány kérdésénél, és bennem óriási a hála, mert a gyerekek mindkét osztályfőnöke nagy betűs Ember, az osztályuk nem csupán egy papírhalom nevekkel, hanem a gyerek maga, ismerik őket és kapcsolódási vágy él bennük. Ez, ha megvan a pedagógusban, már megérdemli a dicséretet, ugyanis ennek hiányában a gyerekek azonnal rájönnek: csak álarc a gondoskodó szándék, és a pedagógus elveszíti a hitelességét.

Az érdemjegyek mást jelentenek a kicsiknél és mást a nagyoknál. A nagy már a jövőjére alapoz, kell a jó bizi a jó középiskolához, hisz a felvételin az év végi bizonyítvány pontokat hoz. A kicsiknél pedig a jó jegy a tanító néni elismerése, az elithez tartozás, a képes vagyok rá, a jó vagyok érzés megélése. Vagyis az önbecsülés, önértékelés egy újabb szintje, ahol anyu és apu nélkül kell teljesítenem, és már nem azért kapom a dicséretet, mert a koromból adódóan teljesítek egy lépcsőfokot (kúszom, járok, elhagyom a pelust stb.), hanem naponta többször produkálnom kell az addigi képességeimet meghaladó dolgot, amit aztán felcímkéznek jónak vagy rossznak. Ahol a jó csak egy darab érdemjegyet jelent, az egyest, a rossz viszont négy szám. Mert kérdezzünk meg egy kis elsőst: ha kettest kap, mit mond? Hogy az nem olyan jó jegy, annak már nem annyira örül, mert az osztályban mindenki más jobbat kapott, vagy jobbik esetben ezt nem veszi észre, és csak annyit jelez vissza, hogy neki más jegyet osztott a tanító néni. Sokszor elfelejtjük, hogy márpedig egy erős kettesben nagyon sok munka rejlik, de akár egy annál rosszabb jegyben is lehet többórás gyakorlás, próbálkozás, napi szintű ismétlés.

Ezért olyan kényes kérdés, amikor megkérdezzük a rokon vagy ismerős gyereket: na, milyen lett a bizi? És nem foglalkozunk a további kérdésekkel, hanem a választ azonnal skatulyázzuk. Tiszta egyes, és már repül is a nagy szavakkal tarkított válasz: hűha, micsoda ügyes gyerek, de csak így tovább, mert belőled egyszer még biztos nagy ember lesz! És ha nem tiszta egyes, akkor meg ugye jön a sajnálkozás: nem baj, jó az úgy. Ehelyett, ha már érdemjegy szerint osztjuk a gyerekeket a jövőre alkalmasokra vagy alkalmatlanokra, jó lenne megtudni, hogy ő ettől a bizitől hogy érzi magát. Vajon büszke-e a teljesítményére, és mi az, amire a legtöbbet tanult, amibe sok munkát tett? És ha erre kaptunk választ, akkor is csak annyit kellene mondanunk: a fontos az, hogy ő jól legyen, hogy tudja, bárhogy is tanul, bármilyen érdemjegyet is kap, fontos, értékes ember. Minden évben újra lehet kezdeni, és van esélyünk jobbnak lenni – ez egy fontos leckéje lehetne az iskolai éveknek. Ha a biziről van szó, abban pedig valóban újra indul egy fejezet a félévek elején, úgyhogy érdemes elhinteni a gyermeki tudatban, hogy képes arra, hogy javítson, ha úgy látja, szeretne.

Nem utolsósorban: ismerek olyan polgármestert, aki az alapiskola után asztalosnak tanult, majd onnan egyenesen az építészeti egyetemre jelentkezett, felvették, és a mérnöki diplomáig meg sem állt. Mert képes volt rá, viszont neki felépítenie önmagában a hitet csak a szakközépiskolában sikerült. Vajon miért?