MKP–Híd: közösen, de hogyan?

A gond az, hogy ami távlati célként nemzeti minimum, rövid távon szinte kivitelezhetetlen. Pedig nem csak hosszú távon van rá szükség.

Világi Oszkárnak egy ideje már nincs köze – legalábbis közvetlenül – a politikához, ám közélettel kapcsolatos véleményére sokan kíváncsiak, nyilatkozatai általában komoly visszhangot váltanak ki. Ha másért nem, a kinyilatkozó személye miatt. A DAC-tulajdonos legutóbbi interjújának fő üzenete e kommentár első mondatába sűríthető. A magyar parlamenti érdekképviseletet sodorja veszélybe a két párt. ha nem tudnak megegyezni.

Félidőben ez kevésbé látszik fontos témának – hol vannak még a következő parlamenti választások? – gondolhatnánk. Sőt, az eddigi „közösködési” kudarcok miatt unalmasnak is tűnik a felvetés, ám

ha nem történik változás a szlovákiai magyar politikai fronton, 2020 márciusában ismét nagy köznépi búsongás elé nézünk. Sőt, a Híd és az MKP támogatottsági mutatóit nézve a már szokásos csalódottságot egyenesen sokk válthatja fel.

Egy ideje már a Híd sem veheti biztosra a bejutását, így 1989 óta először állhat elő olyan helyzet 2020-ban, hogy nem lesz magyar képviselet a parlamentben. Nem 7 vagy 8, sem 15 vagy 20, hanem kerek nulla magyar honatya.
 

A téma ebben a pillanatban nem tűnik aktuálisnak, ám a katasztrófa elkerüléséhez már most azon kellene dolgozniuk az illetékeseknek, hogy az ne következzen be. Ennek viszont a nyomát sem látni. Ezt ráfoghatnánk a választásokra, amelyből évente van legalább egy, állandó „harckészültséget” eredményezve ezzel, a kampányok nem hagynak teret arra, hogy a pártpolitikusok a napi árokásáson felülemelkedve szélesebb kontextusaiban lássák a történéseket. Az egymáshoz vezető utat viszont fokozatosan kell megépíteni, nem fél évvel a parlamenti választások előtt.

E sorok szerzője is többször leírta már, hogy a két magyar érdekeltségű párt között nincsenek komolyabb értékrendbeli és programjellegű különbségek. Nem bal–jobb vagy konzervatív–liberális szembenállásról van szó, a szlovák politikummal történő együttműködés kérdésében sincs nézeteltérés.

A fő problémát a személyi kérdések és a korábban lerakódott sértődések jelentik, amik ellehetetlenítik a valódi párbeszédet.

Ezeket csak generációs frissítéssel lehet feloldani, ezen a téren pedig jelenleg a Híd áll rosszabbul – 2010 óta folyamatosan a parlamentben van, így sokkal kisebb volt a vérfrissítési kényszer.

Az állapotokat 2016 óta súlyosbítja, hogy a szokásos szembenálláshoz hozzáadódott a kormánypárti–ellenzéki ellentét is, tetézve mindezt a Híd vállalhatatlan kormánypárti partnereivel.

A helyzetet a pártprogramok felől közelítve lehetne részben kezelni, keresve a közös pontokat. A gond ezzel az, hogy az utóbbi években éppen programszinten üresedett ki a felvidéki magyar politika. Erre mondhatnánk, hogy az utóbbi egy-másfél évtizedben trenddé vált a politikai PR térnyerése, a valós tartalom kárára, ám ezzel nem kerülünk közelebb a megoldáshoz.

A magyar parlamenti érdekképviselet esetleges megszűnésének 2020-nál sokkal távolabbra nyúló baljós árnyéka lesz. Optimista olvasat szerint az összeomlás a tisztítótűz, ami után tiszta lappal újjáalakulhat a magyar érdekképviselet. Van viszont ennek egy óriási veszélye. Az aktuális politikai trendeket látva a szlovák pártok a magyar képviselők parlamentből való eltűnése után sem fognának hozzá a kisebbségi infrastruktúra és jogszabályi környezet lebontásához, erre pedig a magyar választók nem kis része úgy reagálna: nem is kell ide saját képviselet, nem bántanak minket. A gond az, hogy a magyar megmaradáshoz nem a status quóra, kibekkelésre vagy a mérföldkőként eladott apró lépések politikájára van szükség (ez egyben az utóbbi évek kritikája is), hanem valódi tartalmi előrelépésre. Ezt pedig a szlovákok maguktól nem teszik meg, azért sem, mert azt sem tudják, mit kellene adniuk. Félő, hogy pontosan mi sem…