Mit ér egy matrica, ha kétnyelvűséget követel?

Míg korábban csak a futballisták, autók, illetve Barbie-babák megvásárolható képeinek albumokba való ragasztgatását vállalta magára, aki matricázásra adta a fejét, napjainkban már szinte szabadságharcosként tisztelik a matricázókat.

Ezek az aktivisták saját energiájukat és kreativitásukat nem sajnálva felhívják a figyelmet a szlovákiai magyarok létező, illetve nem létező nyelvi jogaira. Legutóbb Rimaszombatban bukkantak fel ilyen öntapadók – az aktivisták óriásplakátokra biggyesztették ki a figyelmeztetést: a magyar feliratok ignorálása diszkrimináció. A sajtó és a közösségi portálok éltetik a nagy tett véghezvivőit: tökös gyerekek, ilyenek kellenek ide! De mit mondhatnak azok, akik a másik oldalon állnak? A gömörpiripócsi kacsafarm tulajdonosa épp a szeretőjével telefonál útközben, amikor terepjárója sáros ablakából észreveszi, hogy Rimaszombat mellett valaki teleragasztgatta a farm olcsó kacsahúsát dicsőítő egyik óriásplakátot, amiért ő nemrég nagy pénzeket fizetett. Megállni nincs ideje, de azért zavarja a dolog: miféle vandalizmus ez? Valami írva is volt azokra a matricákra, vagy mik voltak azok. Már épp kezdené idegesíteni a dolog, amikor eszébe jut: a reklámügynökség, amely a felület tulajdonosa, szerződésben garantálta, hogy a kihelyezett órásplakátokat két napon belül átragasztja, ha megkárosítaná az időjárás, vagy valamilyen más tényező. A kacsafarmer ezzel le is tudta a dolgot, száguld tovább a terepjáróján. A reklámügynökség ügyeletes plakátragasztója, a gömörpanyiti Takács Józsi napi szemléjén észreveszi a rongálást, és jelzi a főnökének, hogy átragasztás szükségeltetik néhány óriásplakátnál. Azok jóvá is hagyják, Józsi pedig szentségel, hogy ezek a mai fiatalok már nem csak graffitiznek, hanem ragasztgatnak is mindenfélét, plusz munkát csinálva a szegény dolgozónak. A matricák így eltűnnek anélkül, hogy azok, akiknek valóban szólnak (a kacsafarmos vállalkozó és a reklámügynökség vezetése), tudnák, miről is van szó, mit szeretnének ezek a derék civil aktivisták. Persze, amíg fenn van a matrica, sokan észreveszik és elolvassák. A magyarok felkapják a fejüket: hoppá, ez magyarul van. Talán jó lenne, ha több mindent kiírnának magyarul. A többségi nemzet tagjai pedig a fejüket csóválják: mi bajuk ezeknek? Hisz úgy is megérti szlovákul, aki akarja. Aki meg nem, az tanulja meg az államnyelvet.

Ha a fentihez hasonló példa elő is fordul a valóságban, az nem azt jelenti, hogy a kétnyelvű feliratokat követelő matricák ragasztgatása meddő igyekezet. A közelmúltban láttuk, hogy néhány önkormányzat felvállalta a kétnyelvűséget. A probléma gyökere viszont sajnos az emberek agyában van. Arra pedig nehéz hatást gyakorolni. Vagy ha már hatni szeretnénk mások gondolkodására, nem biztos, hogy a provokatív utasító mondatokkal elérjük a kívánt hatást. A legtöbb matricán ugyanis ez olvasható. „Ha kell a pénzünk, írjátok ki magyarul is” – az efféle öntapadókra kár pénzt fordítani. Negatív felszólításra a válasz is mindig negatív. „Ha anyanyelvemen olvasom a reklámot, szívesebben megveszem a terméket” – egy ilyen matrica elgondolkodtatná az illetékeseket, míg a jelenlegi feliratok nagy részét alighanem csak provokációnak tekintik. Ez a fő baja az eddigi matricáknak. Kezdetnek mindenesetre nem rossz, ami van. Mert ha ez nem lenne, akkor még ez sem lenne.