Milyen érdekvédelmet?

Daniel Lipšic igazságügyi miniszter a minap felszólította a törvényhozókat, vegyék fontolóra az érdekegyeztető tanács működését szabályozó törvény hatályon kívül helyezését. A kezdeményező és a kormány vele egyetértő tagjai szerint a lépést főképp az indokolná, hogy a szakszervezetek az utóbbi időben a kormány politikai ellenfeleként lépnek fel. Ennek ékes bizonyítéka, hogy előrehozott választások érdekében folytattak aláírásgyűjtést. Meg némely kormánytagok szerint az is, hogy a háromoldalú tárgyalások éppen a szakszervezeti képviselők akadékoskodásai miatt végződtek nemegyszer eredménytelenül. Majd következett az egymásra mutogatás, hogy melyik fél miatt szakadt meg néhány hónapra az érdekegyeztetés. A kormány és a szakszervezetek idei elhúzódó vitája kapcsán a miniszterelnök kijelentette (remélhetőleg, nem derül ki, hogy egy gyönge pillanatában), hogy nem lenne híve az érdekegyeztetésről szóló törvény hatályon kívül helyezésének. Mikuláš Dzurinda egyelőre nem véleményezte az igazságügyminiszter javaslatát, de valószínűleg hamarosan elmondja, hogy amikor 1999-ben maga is kardoskodott az érdekegyeztetés törvénybe iktatásáról, nem gondolta, hogy a szakszervezetek olykor kormányon belüli szövetségest keresve és találva lépnek fel a végrehajtó hatalom némely túlzottan munkavállaló-ellenesnek minősített javaslatai ellen.

A jobboldali kormány élén álló Dzurinda azért annál csavarosabb észjárású, minthogy ne tudná: a szakszervezet dolga a világon mindenütt a munkavállalók érdekeinek védelme. Ha csak tud, ehhez politikai szövetségest is igyekszik találni. Ezt általában baloldalon keresi. Mivel Szlovákiában szervezett baloldal egyelőre szinte nincs, nem csoda, hogy mindig akad rendszerint ellenzéki politikus, aki megpróbál élni a szakszervezetek tömegmozgató erejének lehetőségével. Attól függetlenül, hogy bal- vagy jobboldali politikai erőről van-e szó. Olyan politikusból sincs hiány, aki kormánytényezőként áll a szakszervezetek oldalára. Az előző Dzurinda-kormányban az SDĽ volt ilyen, most meg egyelőre Pavol Rusko állt ki az érdekegyeztetés fenntartása mellett. Egyrészt meglepő, hogy éppen az az ember áll ki a szakszervezetek mellett, aki pillanatnyilag az „olcsó szlovákiai munkaerő” tényének olykor már eltúlzott hangsúlyozásával csábítaná ide a harmadik nagy autógyárat. Rusko korábbi kijelentéseit és politikusi magatartását ismerve az ember gyanakodni kezd, vajon nem népszerűségi mutatói feltornázásának igénye mondatta-e vele ezt. Előbb-utóbb kiderül, hogy valóban a munkavállalók további érdekvédelmének törvény általi szavatolása vezérelte, vagy sem.

Az érdekegyeztetés nálunk meghonosult formája ellen gyakran hangoztatott érv, hogy ezt az uniós országok zömében sem törvény szabályozza, hanem politikai megállapodás alapján védik a munkavállalók érdekeit. A rendszerváltást követően 97-ig ez nálunk is így működött, majd Mečiar kormányzása idején megszakadt. Most az a fő kérdés, hogy a törvény eltörlését, illetve módosítását szorgalmazók érveinek esetleges felülkerekedése esetén mekkora mozgástér maradna a szakszervezeteknek. Az se elhanyagolható szempont, hogy az eddigi gyakorlat módosítása miként befolyásolja a társadalmi békét. A hazai politikai mozgások ismeretében egyelőre az érhető el, amit törvény szavatol. Sokszor még az sem...