Miért baj az összefonódás

Az MKP az elmúlt két parlamenti választás idején rendre 110 ezer körüli szavazatot kapott, ami még a 60 százalékos részvételi arányt számítva is elég messze van a hazai magyarságtól felétől. Az aktuális felmérések pedig rendre azt mutatják, hogy a márciusi eredmény sem fog sokban eltérni ettől. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Magyar Közösség Pártja legfeljebb a szlovákiai magyarok felét, vagy annál kevesebb embert képes megszólítani és képviselni. Ennek ellenére úgy a párt, mint annak szinte minden civil szatellit szervezete folyamatosan úgy beszél, mintha bárki feljogosította volna őket arra, hogy a teljes magyarság nevében mondjanak ki szentenciákat. Az évtizedes szakmai múlttal rendelkező szervezetek vezetői pedig annak ellenére, hogy elvileg a szakma egészét kellene képviselniük, folyamatosan az MKP mellett teszik le a voksukat, és húzzák be a szervezeteket is. Ennek két oka lehet: egyrészt a szervezetek vezetőségének többsége még a kilencvenes évek végén teljesen rátapad az MKP-ra, és a magyar egypártrendszer időszakában megszokták az egyszerű helyzetet, hogy egy párt van, abba kell belépni, azzal kell a kapcsolatot tartani. Ezért van az, hogy bár a szervezetek tagsága jóval színesebb, a szervezetek vezetői folyamatosan az MKP-val fonódnak össze, az MKP listáján indulnak, és szinte minden szakmai és politikai kérdésben egyetértenek. A második ok ennél sokkal szomorúbb, mivel kizárólag a pénzről szól. Ahogy azt az elmúlt napokban, sőt hónapokban az Új Szó is többször megírta, a Magyarországról érkező állami pénzekkel egy rettenetes hűbéri rendszert hoztak létre. Ennek legnagyobb részét az MKP vezetői osztják szét, és folyamatosan sakkban tartják a civileket, egyfajta kényszerhelyzetbe szorítva őket. Aki beáll a sorba, az kaphat a stratégiai partnerségből és a bethlenes forint százmilliókból, aki viszont nem, annak még azt sem árulják el, hogy milyen postacímre kellene küldeni egy kérvényt. A nyilvános magyar pályázatoknál pedig jóval kevesebb pénz van a kalapban. Egyébként akik szerint a magyar állami pénz nem közpénz, nem kell hozzá nyilvános pályázati rendszer, az kérdezze meg erről bármelyik magyarországi ismerősét, ő hogy gondolkodik erről. Vagy gondoljon bele, mi lenne, ha ugyanez lenne a helyzet a szlovákiai közpénzekkel. S ha mégsem jut be az MKP a parlamentbe, akkor a szakmai szervezeteknek eszébe jut, hogy van még valaki, akinek esetleg valós befolyása is van a szlovákiai országos politikára, és érdemes vele leülni, egyeztetni bizonyos szakmai kérdésekben. Ez a helyzet addig tartható fent, amíg a magyarországi főúr nyitva tartja a pénzcsapot. Ám a hazai magyar civil társadalmat ez teljesen degradálja, elveszíti valódi önállóságát, és lassan az emberek érdeklődését is. Aki benne van, az jól érezheti magát, aki nem akar behódolni, annak annyi. A szlovákiai magyar közélet és a civil világ jóval színesebb, mint ahogy azt az MKP köré csoportosuló kiválasztottak mutatják. Egy egészséges társadalomnak szüksége van a sokféle véleményre, a vélemények és világnézetek ütköztetésére, mert e nélkül poshadásnak indul. Ha erre nem lesz meg a lehetőség, az egész skanzenné válik.