Mi lesz itten megfizetve…?

Ha ugyanis a parlamenti pártok alig másfél éves kormányzás után merőben más jelöltekkel pályáznának a választói bizalomra a rendkívüli választásokon, egyértelműen beismernék, hogy elbaltáztak valamit. Legalábbis ez jönne le a közélet színpadáról. Gyakorlati szempontból egészen biztosan nem igazán számít hátránynak, ha az esetleges parlamenti képviselői eskütétel előtt embereik nem tévednek el a parlamentben, mondjuk a mosdó keresése közben… Ilyen értelemben tehát a közemberek célirányos szőrszálhasogatása, némely médiamunkások részéről pedig merő böszmeség azon agyalni, sőt számon kérni, hogy a szóban forgó parlamenti pártok ezúttal sem hirdettek nyilvános pályázatot a listás helyeikre.

Merőben más a parlamenten kívüli pártok helyzete. A parlamenten kívüli kategórián belül is más az olyanoké, amelyek politikusainak már volt alkalmuk beleszagolni a parlamenti munkába. Vagyis parlamenti pártokként funkcionáltak, mielőtt kimaradtak onnét. És persze egészen más a friss tákolmányok helyzete, amelyek jelöltjei tök zöldfülűek, vagyis először pályáznak a választók bizalmára.

Előbbieknek – azoknak a parlamenten kívüli pártoknak, amelyeknek ugyan már volt szerencséjük a parlamenti képviselőséghez, ám valamiért a körön kívülre kerültek – az lehet a legnagyobb problémájuk, amiért a parlamenten kívülre kerültek. Ami általában azért szokott megtörténni, mert eljátszották választóik beléjük helyezett bizalmát. Vagyis ismeri a köznép a céget a személyzettel együtt… Ilyen esetben szokták ugye ama bizonyos kupiban inkább a személyzetet lecserélni, mint az ágyakat. De nem ám úgy, hogy az elhasznált bárcások közé megszereznek egynéhány külsőre ugyan legalább nézhető, de a szakmához – merthogy jobb helyeken az örömszerzés épp úgy szakma, akárcsak a politizálás – totálisan kuka delikvenst. Vagyis tulajdonképpen senkit – na, jó, enyhébb és elegánsabb kifejezéssel élve: bámész civilt…

Ha viszont már ide jutottunk, vagyis a bámész civilekhez, ajánlatos tudatosítani, hogy a közszereplés, ezen belül a politika, pláne nem holmi civilekről, hanem jellemzően „valakikről” szól. Akkor is, ha ennek az evidenciának némiképpen ellentmondani látszik egy bizonyos „egyszerű ember”, Igor Matovič esete. Aki csak azért kerülhetett a politika sűrűjébe egy tulajdonképpen vele hasonszőrű „civil”, konkrétan Richard Sulík által gründolt zöldmezős párt listáján, mert Sulíknak sikerült elhitetnie a kiszemelt kuncsaftokkal, hogy amit kínál, csodaszer. (Más lapra tartozik, hogy idejekorán kiderült, a Szabadság és Szolidaritás pártja (SaS) legfeljebb annyira minősíthető csodaszernek, mint az a hologramos karkötő, amit a fél világnak sikerült eladni, míg kiderült róla, hogy szélhámosság.) Ez a Matovič azért egyáltalán nem volt holmi tök ismeretlen fószer. Ugyanis volt és van neki még mindig egy olyan reklámújságja, amelybe éveken át heti rendszerességgel nyomatta populista szövegeit. Nem másról, mint arról, hogy ő találta föl a polgári tisztesség fennkölt intézményét. Így sikerült neki annyi naiv kuncsafttal elhitetnie, hogy ő maga voltaképpen egy két lábon járó hologramos karkötő, amennyi elég volt ahhoz, hogy az SaS választási listájának utolsó helyéről a parlamentbe kerüljön.

Sulík és Matovič sztorija nem más, mint az, ami arról szól, ha az isten úgy akarja, a kapanyél is elsül... Senki ne legyen azonban biztos abban, hogy ezért eztán most már minden napra jut majd egy ilyen durranás!

Bár, csak a jóisten a megmondhatója, mi lesz itten megfizetve? Pláne, ha a márciusi választások megint arról szólnak majd, hogy miként aránylik egymáshoz a lábbal, a vakhitből táplálkozó öncélú virtussal meg a józan paraszti ésszel döntést hozó választók száma…