Mely kritériumoknak kell megfelelni?

Az egyetemi tanárok szakmai előmenetelét – tehát azt, hogy valaki tanársegédből adjunktus, majd docens, végezetül pedig professzor lehessen – úgyszintén ilyen előre megadott követelmények szabályozzák. Mivel az utóbbi időben többször hallottam olyan véleményt, hogy manapság bárkiből lehet docens vagy professzor, ezt a témát szeretném egy kicsit körüljárni. Az tény, hogy Szlovákiában köztudottan létezik egy-két olyan felsőoktatási intézmény, amely enyhén szólva fittyet hány a következőkben ismertetendő szabályokra, és elég benevolensen osztogatja a különböző titulusokat. De a többi tanoda esetében ez nem így működik.

Nézzük hát. Alapvető dolog, hogy folyamatosan tanítani kell, és az egyes fokozatok megszerzése között el kell telnie minimum három évnek. Tehát ha valaki docens lesz, három év múlva próbálkozhat azzal, hogy professzor legyen, de azt is csak akkor, ha az összes többi kritériumnak megfelel. S ezt természetesen csak a saját területének megfelelő szakon teheti meg. Vagyis ha valaki például politológus, bármennyire szeretne, nem lehet professzor nyelvészetből, hacsak a publikációival nem bizonyítja, hogy tulajdonképpen nyelvészettel foglalkozott. S az, hogy mi az illető szakterülete, eleve meghatározza a lehetőségeit is, mert vannak szakterületek, amelyekből több egyetemen is lehetséges titulust szerezni, viszont például az én szociológiámból ez idehaza csak a pozsonyi Comenius Egyetemen lehetséges. Elég sokat kell hát várni, hogy valaki sorra kerüljön.

A többi kritérium lényege, hogy az illetőnek legyen megfelelő számú publikációja. De nem akármilyen. Bár az ezzel kapcsolatos követelmények részben változnak, rendelkezni kell megadott számú tudományos kötettel, valamint egyéb tudományosnak minősülő írással. Az is meg van határozva, hogy mi a tudományos, mondjuk éppen nem mindig tudományos pontossággal. Most például kétféle minősítés is van. A gyakorlatban ez úgy működik, hogy a könyvtári rendszer – legalábbis a nyitrai egyetemen – ugyan egy gombnyomásra kiköpi az egyik minősítés szerinti publikációs listát, viszont a másik minősítés más kritériumokra épül. Vagyis az előbbi listát manuálisan át kell dolgozni, már amennyire lehet, mert nem mindig lehet, mivel az egyik minősítés nem teljesen fedi a másikat. De hát miért ne legyen egy kis bonyodalom?!

Ami manapság különösen fontos, az egy nemzetközi rendszerben számon tartott folyóiratokban való publikálás. Ebbe nem könnyű bekerülni a folyóiratnak, mert a kritériumokat a rendszer diktálja, s bár tudományos megalapozottságuk esetenként kétséges, ezt kell szeretni (nem kellene, ez a rendszer egy üzleti vállalkozás, ezt támogatjuk birkamódra mi, úgymond kritikusan gondolkodó értelmiségiek). S ilyen folyóiratokba sem könnyű bekerülni, nem mintha tudományosabbak lennének a rendszeren kívülieknél, hanem mert kevés van belőlük (főleg a társadalomtudományiakból).

A leírtak csak egy részét képezik a követelményeknek, s mindezt adminisztrálni is kell. Azt hiszem, már ez a kevés is jelzi, hogy az egyetemi előrelépés egy hosszan tartó folyamat, s aki sikeresen eljut a végére – az említett kivételektől eltekintve – szakmailag talán letett valamit az asztalra.