Meleg vagyok és…?!

Kezdhetnénk rögtön azzal, hogy a homoszexualitás, a leszbikusság, a biszexualitás stb. nem számít betegségnek. Inkább az a kellemetlen, hogy egyszerűen nem tudjuk elfogadni a tényt, hogy bizony vannak a heteroszexuálisokon kívül mások is. Ez nem egy harmadfokú egyenlet negatív számokkal törtosztásban, amit meg kell oldani. Ez csak elfogadás kérdése. Mindezen túl tragédia tragédia hátán, és nem győzzük kapkodni a fejünket, hogy mi zajlik körülöttünk. Lövöldözés a fővárosban, testi bántalmazás és abszolút verbális zaklatás a vonaton. Meddig mehet ez még így?

Nyugtatás gyanánt mindig próbálunk magyarázatot keresni a történtekre, de ez csak felületes megoldás. „Attól, hogy bekenem a térdemet kívülről, még nem javul a porckopásom belülről.” Valahol ott siklott ki az a bizonyos vonat, hogy ez a szexualitás téma erősen tabunak számít már évtizedek óta. Nem vagyunk elég felvilágosultak, nem ismerjük magunkat, a testünket és annak a működését. Tegyük fel a legjobb kérdést: hogy neveljük a gyermekeinket akkor, ha mi magunk sem vagyunk elég felvilágosultak és elfogadóak? Természetesen itt is érvényben van a kivételek szabálya.

Mitől félünk? Hogy a gyermekünk meleg lesz? Abszolút benne van a pakliban, hisz a szexuális orientáció egy, az emberrel született hajlam. Nem kövezhetjük meg a fiunkat azért, mert épp nem a lányokhoz vonzódik, vagy fordítva. Nem tagadhatjuk ki azért gyermekünket, mert ő a saját nemével szeretne kapcsolatot. Bár ezek nem aranyszabályok, hisz számtalan alkalommal verik meg a gyermeket, vagy sugallják neki, hogy így nem illik bele a családi összképbe. A mai statisztikák azt mutatják, hogy a populációnak minden huszadik tagja, tehát az 5%-a homoszexuális. A gének általi öröklés hordja magában a legnagyobb valószínűséget. A teremtés csúcsának tartjuk magunkat, mégsem tudunk emberhez méltó módon viselkedni egymással.

Lev Tolsztoj így vélekedett: „A boldogság joga – mint mondják – az élethez való jog.” Ez alapján gondolkodhatunk úgy is, hogy akinek nem jut boldogság, annak kevésbé adatik meg igazán az élethez való jog. Az emberek többsége nem szeretne többet, csupán egészségesen, boldogan és nyugalomban élni. Ha nem tudjuk egyenrangúan biztosítani a feltételeket ott, ahol lehet, akkor nem lesz megnyugvás. Bár az is igaz, hogy az igazságosságot keresve egy végtelen útvesztő kellős közepén találhatjuk magunkat, de valahol nem fair, hogy azok, akik eldobják maguktól a gyereküket az alkohol miatt vagy különböző drogokért, gond nélkül vállalhatnak családot, viszont egy pedagógus hölgy és az ápoló felesége csak reménykedhetnek egy számukra szebb és ideálisabb jövőben. (Halkan megjegyezzük, örülhetünk, ha a pedagógus hölgynek nem kerül az állásába és a karrierjébe a szexuális orientáltságának felvállalása.)

Hova tovább ezek a szituációk nem fogják jó irányba billenteni a viselkedéskultúra fejlődését. Tényként kell kezelni, hogy az Y, Z és Alfa generáció elfogadóbb a témával kapcsolatban, viszont közülük még kevesen vannak olyan körökben és pozíciókban, hogy érdemleges változást tudjanak elérni a társadalomban, bár egyre több az aktivista, és tényszerűen több fronton próbáljuk átformálni a társadalmat. Ez egy hosszú és lassú folyamat.