Még mozogjunk

Úgy kezdődött, hogy elemista korunkban kéthetente egyszer levittek bennünket a tornaterembe. Az maga volt a kaland. Pedig ugyanazt csináltuk, amit kint a parkban vagy az iskolaudvaron, futkároztunk, játszottunk, ugrabugráltunk, csak hát a környezet... Olyan volt ez, mint otthon imádkozni vagy a templomban. Addig nem láttam tornatermet. Magas falaival, visszhangjával a mozgás templomának éreztem. Mégis megutáltam. Hatodikban az egyik tanító néni – nem is tornatanár – körbeállított bennünket és azt mondta, labdázzunk, majd ő ebből megállapítja, ki az ügyes és ki az ügyetlen. Én kétszer elejtettem a labdát, mire a tanító néni azt mondja, nocsak, ki vagy te, te lyukaskezű, ügyetlen lányka. Attól kezdve nem labdáztam, s ha lehetett, nem tornáztam. Ha megkérdezték, miért nem, azt mondtam, ügyetlen vagyok, nem szeretek, nincs értelme, de a legegyszerűbb válasz az volt, hogy gyengélkedem. Voltunk néhányan, akik egész évben gyengélkedtünk, ami ugye kóros állapot lett volna, de a tornatanárok csak legyintettek, mert ők is elkönyveltek bennünket puhány, tunya, ügyetlen diákoknak. Mi persze örültünk, hogy nem erőltetik a dolgot, s ezért jó tanárnak tartottuk őket. Pedig a Cséfalvay tanár úr, egy későbbi tanárom volt a jó. A többség bakot ugrik, én ücsörgök a padon, erre ő odajön, s kijelenti, hogyan lehetséges, hogy itt ülök, amikor az iskola egyik legjobb tornásza vagyok. Azt hittem, csúfolódik, de kiderült, hogy komolyan gondolja. Olyannyira komolyan, hogy több ilyen padon ücsörgőből csapatot szervezett, és elküldött bennünket egy kerületi honvédelmi versenyre, ahol csodálatos módon nem lettünk utolsók. Pedig a többi csapat már a válogatóknak köszönhetően jutott tovább. Igen, a bizalom és a hit szárnyakat ad, még ha a patakon kötéllel való átlendülésnél – hm, van erre szakkifejezés? – a vízben landoltunk is. De a tanár úr az iskolai hangosbeszélőn nyilvánosan megdicsért bennünket, amiért olyan jól képviseltük a pozsonyi magyar gimnáziumot. Igen, az iskola a másik fontos tényező, hogy a fiatalok megszeressék a mozgást, vagy ha már szeretik, tovább mélyüljön ez a vonzalmuk. Szülő és tanár nem ellenfél, hanem csapattárs. Kiegészítik egymást. Egy a céljuk: mozogjon a gyerek. Hiszen a sport is nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy valakire ne húzzanak rá idő előtt egy másik lepedőt.