Még egyszer a lehallgatósdiról

Fontos hozzátenni, hogy a dokumentumok, amelyek elvileg bizonyítják a dán–amerikai együttműködést, a 2012–2014-es évekre vonatkoznak, tehát nem friss a sztori. Sőt, e kontextushoz az is hozzátartozik, hogy Edward Snowden 2013-tól szivárogtatta azokat az amerikai hírszerzésre nézve káros információkat, amelyek rengeteg műveletet, informatikai eszközt lelepleztek, és számos kínos pillanatot okoztak az őszinte hangú titkos amerikai jelentések nyilvános felbukkanása miatt.

Persze minden hírszerző és minden nagykövetség valós információkat és hasznos megfigyeléseket szeretne hazaküldeni a titkosnak vélt csatornákon. Ehhez a tehetős országok egész arzenált vetnek be: a hagyományos humint – vagyis az emberekkel való kapcsolattartásból származó információk – mellett a sigint, tehát a különböző kommunikációs csatornák lehallgatása is magától értetődő.

Nincs ez nagyon másképpen egyetlen világhatalom esetében sem. Az Egyesült Államok régóta szeretne mindent tudni Kínáról, korábban a Szovjetunióról – és mindeközben persze a szövetségeseiről vagy éppen az ENSZ-főtitkárról is. Alighanem ez a szuperhatalmak dolga, és nincs is szuperhatalmi pozíció enélkül a nagy kupac információ nélkül.

Ebben segíti az Egyesült Államokat az Öt Szem Szövetség (Five Eyes Alliance), amely még a második világháború végén alakult meg és azóta is tömöríti az angolszász országokat: az Egyesült Királyságot, Kanadát, Új-Zélandot, Ausztráliát és az USA-t. Ez a belső kör. Emellett több külső együttműködési réteg is létezik, amelyben a NATO-szövetségesek jó része megtalálható.

A most kiszivárgott történetben tehát nem az az újszerű, hogy az Egyesült Államok lehallgat valakit. Merkel már megküzdött több ilyen botránnyal, nyilván az ő telefonját elég sok ország szívesen mikrofonozza be. Megkockáztatom, ezzel tisztában van minden német kancellár, és figyel arra, hogy ne telefonon csevegjen a legizgalmasabb dolgokról.

Amiért izgalmas a botrány, az az európai aspektus. Hiszen megint mi történt? A dánokat meg tudta győzni Washington, hogy segítsen a többi európai szövetséges lehallgatásában. Úgy tűnik, ehhez még egy új állomást is létrehoztak annak idején. Persze a német szolgálatok is érintettek voltak hasonló együttműködésekben más szövetségesek kontójára az Egyesült Államokkal, és alighanem a britek a mai napig nagyban űzik Washingtonnal ezt a sportot. A többiekről csak gyanítjuk, de nem tudjuk.

A kérdés tehát az, hogy az információs szuverenitás korában vajon az európai szövetségesek számára adódhat-e olyan pont, amikor e téren öszszefognak? Lesz-e legalább egy szűk mag, amely transzparensebben bele mer menni egy közösködésbe? Alighanem a nemzetállamok legféltettebb játékszere a titkosszolgálat, és az onnan származó információk kiváló csereárut nyújtanak sok politikusnak. Mégis, a régiók versenyének korában, megint csak a saját, jól megfontolt európai érdekünkben, nem lenne rossz egy minimális önrendelkezés megtartása – és az információk kicsit jobb benntartása. Ez növelné a tárgyalási súlyunkat Washingtonnal is.